Ledobni a horgonyt...

A hajót elhagyni süllyedés esetén csak a legvégső esetben ajánlott amire utasítást csak a Kapitány adhat ki. Ezt minden hajósnak tudni kell, hisz a memóriádba égetik nap mint nap.

Mégis, minden változik, és tulajdonképp van, hogy jobb kikötni mielőtt a hajód egy zátonyra fut.

Hiába volt őrült bulikkal tarkított az első szerződésem, kalandosan szerencsés a második...

Egy nap mégis úgy ébredtem mint hosszú elnyűtt betegség után a gyógyuló... Lüktetve felsejlett az az ismerős tompa messzi hajókürt hívó  szava... de nem tudott lázba hozni már, mint akár pár héttel ezelőtt.

Az utolsó pár hónap varázslatos mesevilága ámulatba ejtett és méltó lezárása volt egy szép időszaknak ... de közben új terveket szövögettem a jövőre nézve.

Bevallom, nem mertem sokáig otthon maradni... Talán ha sokáig maradok otthon, sosem indulok el újra. Szinte első dolgom volt megvenni a repulőjegyem Angliába,mert néha a tett halála a testpedés. 

3 hetet töltöttem otthon, se mesélni, se aludni, se pihenni nem volt elég, talán még arra sem, hogy észrevegyem, hogy otthon vagyok.

A hajót elhagyni sokaknak nem is megy könnyen... ha sokáig csinálod, tartani kezdessz attól, hogy a szárazföldön, már csak vergődnél mint az a bizonyos oda vetett hal... az elszántságom, a szerencsém, és mostmár kellő tapasztalatom, volt viszont ahhoz, hogy gyorsan, két hét alatt találjak állást így a hajókürt zaját egyre távolabb sodorta a szél. Állást könnyedén találtam, szárazföldit, angliait... de ismét távolit... távolit a családomtól (ami, már legalább egy kissé közelebbi, mint a tengeri otthonom) , és a londoni barátaimtól, (ami az angliai  élet egyik bátorító szempontja volt)

Mégis elfogadtam, talán néhol szentimentális, néhol "logikus" érvekre hivatkozva... 

Yorkshire, gyönyörű, csendes a világtól elzárt (ami, meglepő nagyon hiányzott) kisvárosába. Gyermekkori egyik kedvenc könyvélményem (James Herriott állatorvos történetei) elevenedtek fel a szemem előtt, és a vidéki gyermekéveim... és a kihívás, hogy belejövök a yorkshire-i akcentusba... (erre a leghalványabb esély sem volt, de egy próbát megért... :) ) 

A logikus érvek legfőképp a szárazföldi tapasztalati tőke fejlesztését jelentette...

Belevágtam... eleinte talán nehezebb volt, mint gondoltam... Berendezni egy lakást, közben újat keresni, beilleszkedni, egyedül tölteni a szülinapom, a karácsonyt és a szilvesztert... tudatosan egyedül, egy cél érdekében amit még akkor nem láttam teljesen tisztán, de eközben mégsem magányosan.  Pár hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy bár a vidéki élet nyugalmas... lehet kicsit túlságosan is. Bár az is, lehet kipihentem időközben magam. :)

Így új év, új remények... belevágtam megint, remélve, hogy az angliai tapaszalatokat Londonban is jobban fogják értekelni, jövőhéten költözöm megint... A vasmacskámat Londonig hajítottam ezúttal talán hosszabb időre beágyazódik... Így vagy úgy én kikötöttem, az álomhajót pedig hagyom, hogy egyre csak távolodjon a ködben...

Kellemes húsvéti ünnepeket, a Halekala vulkán tetejéről!:)

Hawaii... Hawaii... Milyen jó hangzása van ennek a szónak... Hawaii... Ahogy kimondod, már érzed  a melengető jól eső napsütést, látod a koktélokat magad előtt és hallod a hulázó, táncot járó csinos lányok fűszoknyájának susogását...

Szerencsém volt, 3 teljes napot tölthettem el itt... Mióta az eszemet tudom, vártam, hogy idáig juthassak, és ahogy lenni szokott minnél jobban vársz valamit, annál nagyobb rá az esély, hogy kicsit csalódni fogsz.

Azért persze nem panaszkodom, de a korábbi szigetlátogatásaimra visszaemlékezvén kénytelen vagyok akaratlanul is rangsorolni... Hawaii nálam se ért el rossz helyezést( és ha tehetném az összes általam meglátogatott helyre visszatérnék ég) de nem érte el a dobogót a képzeletbeli rangsorban a szubjektív véleményem alapján.

Hawaii... Vajon miért ennyire népszerű?! Talán azért mert Amerika 50. állama, talán azért amiért Amerika képes sikeresen eladni még a cukros rozsdatisztító szénsavas üdítő italait bárkinek literszámra (ugye Levi?:) ) hozzácsapva a műanyag hamburgerét; nem, hogy egyre kevesebb... Inkább egyre több sikerrel évtizedek óta.  A marketing fogásokkal Amerikában sosem volt baj, miért pont itt ne tudnának üzletet csinálni. 

Hawaii... Magas pálmafák eszményi hullámok... Békeidők...

Egészen 1941 december 7-ig... Olyan égető seb az amerikai tyúkszemen ami a II. Világháború belépéséhez vezetett. ( Hozzátenném, mintegy érdekességként, hogy Hawaii csak 1959 óta hivatalos tagállam...) Mindenesetre növeli a hely népszerűségét a Honoluluban fellelhető pearl harbour-i emlékhely is. 

Megannyi filmjelenet, sorozat, rajzfilm, zene... Bevillan egy jelenet a fiatal akkor még józanabb talán úgy még jobban szerethetőbb Elvis énekel... lányok sikítanak... 

... miközben lassan felocsudok az elmélkedésből és becsorgunk 5 hosszú seaday után az első kikötőbe

Hiloban.

Hosszú az út, kicsit drágább is idáig még egy átlag amerikainak is. Sokak számára nem csak egy afféle nyaralgatás ez, hanem A HELY, amit mindenképpen látni kell. Ez a vendégek hozzáállásán, hangulatán is érződött már a cruise legeslegelején. Sokkal kedvesebb, mosolygósabb, kiegyensúlyozottabb, barátságosabb emberek... Akiket valóban érdekli az is, amit mondassz, figyelnek is rá, sőt még a nevedet is megjegyzik, egyszóval nem csak az ingyen hamburgerek lebegnek a szemük előtt.

A hilói kikötő sajnos nem túl látványos, ahogy később megállapíthattam, hogy a többi sem, kivéve Honolulut, de ott persze ott kikötötték, hogy nem szállhatok ki. Addigra minden zsebpénzem elfogyott már, hiszen Amerikában shoppingolni lehet, és "kell" is.

A vendégminőség javulásának köszönhetően 3 extra órányi szabadidővel és Michelle-l az oldalamon Hiloban egy ingyenes shuttle buszra pattanván 10 perc alatt a helyi bevásárló paradicsomban találtuk magunkat az a 3 óra bizony csak egy röpke ebédet, és némi shoppingolást jelentett, viszont másnap várt rám 3 teljes szabadnap a húsvét hétvégén Mauin. 

Az Spás lányok érdeklődési köre ezen a hajón kicsit eltér az enyémtől, ezen kívül kellőképpen bizonytalan terveket szövögettek kocsi bérlés- szállodaszoba...

Mindez ahhoz a döntésre jutatott, hogy bizony jobban járok, ha egyedül fedezem fel a környéket.

 Az első nap így a helyi távolsági buszra ültem, ami egy óra alatt a sziget másik felére vitt. Szép napos idő tökéletes utak, melyek néhol cukornáddal szegélyezettek, majd lassan azon kaptam magam, hogy jobbról a Halekala vulkán balról a Csendes Óceán integet felém. 

A busz végállomása egy bevásárló központhoz vitt, amin gyorsan átvágva jutottam ki a mólóra. Kicsit balatonfüredi hangulat ragadott magával. Egy térre jutottam, ahol kellemes lágy zene, egy öreg gyönyörű hatalmas furcsa fa (mint kiderült a sziget legnagyobb fája) és helyi kézművesek, festők, zenészek és fotósok kirakodó vására volt. Nyugalom, és béke a nagy fa alatt. Mindez a bíróság régi épülete mellett, ami jelenleg múzeum és kiállító terem. 

 Elüldögéltem a mólón, ahonnan rálátni az ottani bába szülőkövére amit a tengerben heverő hatalmas sziklából vájtak ki, mondván a tenger megkönnyíti a vajúdó asszony dolgát. 

A közeli pubban ebédeltem, majd visszaindultam, hiszen 7 körülre ígértem, hogy visszatérek a hajóra, hogy időben elkészüljünk felfedezni az éjszakát. Mire visszavitt a busz az ottani bevásárló központban a helyi iskola zenekara lépett fel, hawaii-i ingben, ami növelte az est hangulatát. Este 8ra értem vissza végül egy vendégekkel leüzletelt taxival majd abból a nagy éjszakai életből végül nem lett semmi, de azért így is kellemesen telt az este.

Másnap reggelre végül egymagam vágtam neki a Carnival által szervezett buszos vulkán túrának is. Reggel 8 körül gyülekeztünk a busznál, a kisnyugdíjasok között meghúztam magam az egyik kettesülésen, és próbáltam kicsit aludni míg a vulkán tetejére nem értünk. Sajnos aludni sok minden miatt nem tudtam, "a buszvezetőbááácsi" idegesített (ő volt a túravezető is), de unalmas volt szegény. Aztán ott volt az, az el nem hanyagolható tény, hogy egy hawaii vulkán tetejére tartottam, ez azért ébren tartott. A látvány gyönyörű, nagyon szeles és nagyon hideg, de ezt a képekből is láthattátok.:) A túra része volt egy völgy is amiről szintén a képeim mesélnek. Este már várt minket a crew húsvéti vacsorája a dining roomban, majd egy egetrengető hawaii buli a diszkóban. A hangulat őrületes volt, a kaja felejthető.:) 

A harmadik szabadnapomra így sikeresen lefáradtam, és már csak internetezni volt erőm, így ért véget hát a húsvéti őrült hétvégém.

A Vancouverig tartó 5 seaday mindennél hosszabbnak tűnt, de túléltük... és immáron az alaszkai gleccserek felé vettük az irányt, amiből már ma is láttunk valamit, így hamarosan talán megtudom a választ, hogy miért éppen Alaszka?!:)

Hawaii felé ringatózva olyan hullámok hátán, amiknek errefelé van lelke...

Megéltem, átéltem és túléltem az urolsó mexikói cruiseomat is... A hajós élet történéseit az elmúlt időszakban nem igen volt időm, de legfőképp energiám blogba foglani, de ez nem jelenti azt, hogy egyszer majd nem fogom, csak azt, hogy kicsit talán később...:)

Az biztos, hogy az energia tartalékaim vége felé járok így az utolsó 1 hónap kezdetén viszont, az fantasztikus, hogy újdonság még az élőhalott állapotomból is képes kilendíteni és immáron megkezdve a visszaszámlálást kissé lelazítva elkezdtem "nyaralni" szigorúan a lehetőségeimhez képest ...:)

Mindehhez hozzásegít az az el nem hanyagolható tény is hogy épp a Los Angelestől 3200 km-re fekvő Hawaii felé vettük az irányt, ami több mint 100 szigetet ölel fel 2400 km hosszan, bár ezek közül csak 8, ami igazán jelentős.

Ez számunkra elég megnyugtató az után a kicsit izgulós egy hét után amit a hátunk mögött hagytunk. Örök igazság, hogy az élet kiszámíthatatlan és a Hawaii cruise előtt felreppent egy két hetes drydock híre is, a Hawaii cruise helyett. Merthogy úgy tűnt a hajó mechanikája kicsit rendetlenkedett. 

Ez sok mindent felül írt volna, és megint újabb kihívásokkal lephetett volna meg, hogy nem láthatom Hawaii-t vagy, hogy hazaküldenek Alaska előtt lerövidítvén a szerződésem. Ám de szerencsére úgy tűnik mindezt megúsztuk, azzal, hogy pár jó munkás ember itt vedztegel a hajón, és a drydockról egyelőre hallgatnak, szóval amíg nincs hír az jó hír. 

Igazából, most olyan messze hajózom, hogy szinte közel hajózom hozzátok...:) Ez a 3200km a mi ütközősebességünkkel 5 teljes seadayyel oldható meg , majd 6 napot töltünk különböző portokon, és végül 5 nap alatt érkezünk Vancooverbe.  Most először van olyan szerencsém, hogy 3 teljes szabadnapot is kaptam egymás után ráadásul... Így leginkább az foglal le, hogy kivel és merre tartsak, felfedezni a környéket... A választási lehetőségeink igencsak nagyok, de remelélem hamarosan beszámolhatok nektek a Polinéz szigetvilág egyik méltán népszerű szigetein töltött kalandjaimról... Még 3 napi ringatózásra vagyunk, hogy "hulara" pihenjem magam... Aloha!;)

Nem kertelek tovább kutyául vagyok!;)...Élet a transfer után...

Sok kedves, gratuláló, érdeklődő levelet kaptam Tőletek, amik nagyon jól esnek, de szerencsére olyan sokat kaptam, hogy így hirtelenjében nem áll módomban egyesével reagálni rá, ahhoz csak ugatni tudok... Szóval ugyan tudom, hogy nem ez a legjobb módja, de remélem azért elfogadjátok ezt is afféle válaszként és mikor személyesen találkozunk ígérem átrágjuk magunkat minden csonton újra.

Szóval kérdeztétek, hogy hogy vagyok?

Nos kicsit úgy mint a kutya ki hetet kölykedzett... Hisz boldog vagyok izgatott és kimerült. Hiába érkeztem meg alig egy hete még egyelőre azt is csak most kezdem feldolgozni, hogy otthagytam a Legendet. 

Sok élmény ért mielőtt leszálltam, sok élmény utazás közben, és alig egy hét alatt itt is... Ez már lerágott csont, hisz írtam róla eleget... most eljött az ideje, hogy a dolgok mélyére is leássak és kicsit felfedjem a lelki oldalát is.

Nem gondoltam volna, hogy a transfer más dolog, mint csak úgy fogni magad és hazakutyagolni. Mégis ez azért kicsit más. No azért nem egy "kivert kutya" státusz de azért tisztázzuk a dolgot... új falka, új falkavezér, és ugyan nem "farkastörvények" de kutyatörvények vannak.:)

Nagyjából 3 napig lelkesen mászkáltam a hajón, de az új falkavezér eleinte kutyába se vett valami egész mással volt elfoglalva és ez picit letörte a lelkesedésem.  Azért persze értek kellemes meglepetések is, ismét találkoztam rég nem látott barátokkal és egy vadállati bulit élvezhettünk ki Puerto Vallertán mert ugyanis ott éjszakáztunk. Azért ebben az overnightban benne van a szabadság érzése, nehezen akartam visszajönni a hajóra, jó volt száraz talajt érezni a talpam alatt, és jó volt csak úgy egyik helyről másikra betérni... Jó volt, hogy kicsit kitágult a világ. 

A szabadnapom már új barátokkal töltöttem, a "lover's beachen" amit tényleg csak szeretni lehet. A képek beszélnek helyettem is, de mostmár annyi tengerparton jártam, hogy nehezen tudnék választani melyik a kedvencem. 

Az üzlet és a hajós élet lassan indul be, kicsit olyan voltam az elmúlt 10 napban mint a kölyökkutyák akiket elválasztanak az anyjuktól de elfelejtenek az alomból rongyot vinni magukkal így nehezen éreztem az ismerős illatokat. Elveszett voltam majd megtalált... De valószínűleg minden rendben lesz, hisz ez ismét beigazolódott, mire elveszteném a türelmem és nyüszíteni kezdenék, addigra minden jóra fordul... Szóval mint a jó vadásznak érdemes kivárni. 

Jó utat kívánok hát a régi alomnak, hisz hallottam ma újra vízre szálltok, hiányoztok, ahogy az otthoniak is, hamarosan belejövök ebbe is mint az ugatásba... Addig várjátok ki, nemsokára jelentkezem:)

Mekhikó... Éld át, hogy elhidd...

Ezt a szlogent angolul láttam Saint Jose-ban ahogy megérkeztem a repülőtérre... Van mit átélnem és megélnem, mert otthon nem sok mindent lehet hallani Mexikóról... Persze van némi alapműveltségem, és Mexikó mindig is tetszett.  

Talán az első pár dolog ami bevillan: a legnagyobb Jézus szobor, tequila, a mirelit mexikói mekerék:), a poncsó, a gitár és a sombréró... így azért jól jött, hogy személyesen is megélhetem, hogy elhigyjem tényleg itt vagyok...

Október óta több mexikói portunk is volt: Cozumel, Costa Maya a Legenddel és most itt a mexikói riviéra: Cabo Saint Lucas és Puerto Vallarta a Miracle közreműködésével. 

Mikor először megérkeztünk Cozumelbe, mint ahogy korábban is írtam róla, ugyan szépnek találtam de igazából nem nyűgözött le, ellentétben Costa Mayaval. Lehet ebben közrejátszott, hogy Conzumelben nem jutottam el sok helyre, míg a costa maya-i tengerpart igencsak hangulatfokozó élmény volt. Zsúfolt, vad, árusokkal és olcsó masszázst hirdető bódéival, a kókusztejet áruló machétásaival megfogott, és szívesen visszatértem volna még egy-kétszer ha tehettem volna. Persze nem panaszkodom, de felfedeztem volna még ezt a burjánzó vad tengerpartot, és elméláztam volna, azoknak a gyerekeknek a jövőjén, akik koszosan kiszakadt pólóban, mezítláb vihorászva szaladgálnak, miközben profin próbálnak eladni ezt-azt.

Így Los Cabos (Cabo és San José összevont neve) és Puerto Vallerta méltán tartozik az 5 legnépszerűbb nyaralóhely közé Mexikóban. 

Mindkét város fekvése lenyűgözött. Sok helyen jártam már mégis nehezen emlékeztet bármilyen egyéb tengerparti nyaralóhelyre. Talán kicsit Horvátország déli városkáira. A hegyoldalakban apró kissé lelakott de egykor szép színes házak és hatalmas új szállodák/ villák váltogatják egymást. A kikötőkben és elszórtan a városban is. Hangulatos kanyargós utcák, színes kedves kirakatok, bár azt meg kell említenem, hogy ez a városkép olyasmi mint "ahol a papok táncolnak"... Ha kicsit beljebb merészkedsz a városban már láthatod a fohíjakat, és a szegénységet, de a legutóbbi városnézői túráim során meg kell állapítanom, hogy ez mindenhol így van, leszámítva a észak európai régiót. 

Cabot egyébként minő meglepetés, de egy angol úr alapította, a 19. század elején. Leginkább halászatból élnek, ők is meg a környéken feketéllő pelikánok is. 

Nem csak az amerikai "husos bálnák" (vendégeink) körében népszerű nyaralóhely, hanem még a tengeri bálnák is idejárnak nyaralni alaszkából, ugyanis itt melegebb a tenger mint odafent. A tengeri bálnák 6000 mérföldet csorognak le és mint a bálnavadászaton megtudtam, 2 évente itt adnak életet kicsiny csöppségeiknek is.:)

Puerto Vallertát is a 19. sz.-ban alapították a spanyolok, korábban itt is halászatból és gyöngyhalászatból éltek.  Később hogy-hogy sem amerikai fennhatóság alá került és 1945-ben már a New-York times hasábjain hirdették, mint első mexikói nyaralóhelyet. 

1993-ra elérte a várost a helyi "privatizáció" és az írók, művészek által megihletett városban, az unatkozó amerikai potykáknak fillérekért árulták a telkeket. Persze, erre visszaigazolást is kaptam hiszen szerdán mikor egy étteremben egyedül ebédeltem volna (ismét), egy idős valószínűleg erősen unatkozó fószer, elmesélte, hogy 20 éve van egy telke itt, és ha már megvette időnként meglátogatja a helyet.

Úgy egyébként érdekesség de sok film készült itt, pl. a Predator őserdei jelenetei, valamint Richard Burton és Elisabeth Taylor is itt vásárolt szerelmi fészket.

Mindezt nem csodálom, mert ha a képeimet láttátok ez az a hely ahová én is visszatérnék nyaralni... A szó szoros értelmében. 

A csendes- óceáni sétány ugyanis lenyűgöző. Nem nagyon tudom összehasonlítani más egyéb hasonló tengerparti vagy tavi sétánnyal... A Csendes-Óceán talán nem véletlenül kapta ezt a nevet és rám kellőképpen nagy hatással volt. Gyönyörű, csendes,  nyugodt, harmónikus. A sétány tele van modern kedves szobrokkal, amik hiába idétlenek, beleillenek a látkébe, ahogy a kevésbé idétlen szobrok is.:) 

Mindkét város tele van jobbnál jobb programokkal, amik közül egy-kettőt tervezek megvalósítani majd, és beszámolni róluk. Szerencsére Puerto Vallertában éjszakázni is fogunk.. Ami közel sem hangzik rosszul....

Arriva-rrrríva Mekhiko kész vagyok rá, hogy megéljem az élményt.:)

Carnival Miracle...

Szürreális álomba csöppentem tegnap reggelre. Az nagy nap eljött az álom valóra vált, de a megvalósulás valahogy mindig kicsit más mint amilyennek elképzeltem, dehát az élet ettől különleges élmény. A transfert a cég biztosítja a hajóhoz, hiszen nem az én hibámból kerültem ide, viszont a saját örömömre... :)

Így előző este óta a hotel portással a transfer-es céget próbáltam felhivatni, nem sok sikerrel. Picit így izgultam, de gyorsan bepakoltam és miközben készültem, az ablakomból megláttam egy hatalmas hajó sziluettjét a tengeren... Nem valószínű, hogy a Miracle volt, mert nem láttam a piros-kék klasszikus farkincát... de jó élőjelnek tekintettem, hogy ideje lenne sietni. Miután cégünk alapelve a professzionizmus...  Gyorsan kirittyentettem magam az első benyomás kedveért. 

Így siettem reggelizni, közben a portás sikeres kapcsolatot létesített a transferes céggel, akik közölték velem, hogy egy óra múlva felszednek. Az adott időpontban begördült egy 10 személyes kisbusz a hotel parkolójába és 15 perc múlva már a kikötő biztonsági kapuja felé baktattam.

 A transferem több szempontból is rendhagyó volt:

A turnus közepén érkeztem

Cabo Saint Lucas tenderport, tehát kishajóval kellett átevickélni a hajóhoz. 

A "biztonsági" kapu semmiféle senzorral sincs ellátva, se "röntgen" kapu se semmi semmi...

Nekem mint naivának mindez nem jelentene gondot, de mint kiderült tévedtem.:) Így úgy indítottunk, hogy a szigorú tekintetű morózus biztonsági őr ( előttem némileg a tekintélyét elvesztve) 5 percig vacakolt míg felhúzott egy pár gumikesztyűt. Majd nagyon hivatalosan kinyittatta velem a bőröndjeim és nagyon hivatalosan kereste...kereste...kereste... Majd megtalálta!... a kis barna nájlonzacskót... Erre nagyon szigorú arcot vágott... Álltam a pillantását és mosolyogtam... Hiszen ügyesen felfedezte a korábbi utaim zsákmány hűtőmágneseit...:) A második bőröndömnél már kissé megenyhült... És lassan megértette, hogy nem vagyok bűnöző, így pár perc múlva a tender csónakon ültem a bőröndjeimmel. 

A hajós tapizáson már rutinosan estem át... Miközben a gangway kapujában ért az első deja vu... 

A Carnival ugyanis a hajóit osztályokra bontja méret és felépítés szerint. A Carnival Legend és a Carnival Miracle ugyanabba az osztályba tartozik, így egzakt ugyanúgy néz ki a kettő (bár néhol a festés eltér).

 (Azt, hogy ugyanúgy fog kinézni tudtam... De hogy ennyire...mintha nem is hagytam volna el a Legendet...) 

A motozás után a crewofficeba küldtek a szobakulcsomért

Ahová általában a Spa managerem is érkezni szokott... Hát nem érkezett, és a crewofficeban megadták a telefonszámát és a kabinkulcsom, azzal a felkiáltással majd hívjam fel. Hívtam, nem vette fel. Furcsa érzés kerített hatalmába... Tudnak egyáltalán rólam?! Felmentem hát a Spa-ba bemutatkozni, ahol a többség eléggé meglepődött... A manager csak délután érkezett meg szóval nem sokat beszéltünk, de kedvesnek tűnt ahogy a többiek is. Estére pár magyarral is összefutottam, és persze megint belebotlottam pár régi délibábba a múltból, aminek hát örültem ismét.

 A legjobb hír a műszakom végén ért, miszerint másnap Puerto Vallertában teljes szabadnapot kapok, így fáradtan de mosollyal az arcomon aludtam el... 

És hogy milyen volt ott, holnap megírom Nektek azt is!:)

Cabo Saint Lucas és a bálnavadászat, mielőtt felmennék a Carnival Miraclere:)

Reggel 9 körül agyoncsapva, de felébredtem. Egy teljes szabadnapom volt, amit mindenképpen ki akartam használni így nem mertem sokat aludni, ami a képeken is látszik... És nektek is oly nagyon feltűnt egyből.:) Kicsit fárasztó ez az utazás, de valamit valamiért. Gyorsan leszaladtam megreggelizni, és utánaérdeklődtem a már kinézett bálna sasoló túrának. Tudom, nevetséges, de olyan gyorsan váltottam az elmúlt pár hónapban tengereket, óceánokat, hogy fel se fogtam: Gyerekek, ez már a Csendes-Óceán!:) 

Szóval, van itt bálna, pacsó(fóka) meg delfin meg minden minden...:) A bálna vadászat fél egykor indult "gyorscsónakkal", ami azt jelentette, hogyha bálnát látunk követjük és a nyomában maradunk bármi történik is... Izgalmasan hangzott. Már a kikötőből új élmény ért, a hatalmas pelikánok, és a fókák amik a kis csónakok közelében úsztak, majd egyszercsak az egyik hajó farában vettem észre egyet potyautasként.:)

Cabo Saint Lucas legnagyobb látványossága a tengerből kinyúló szikla kapu, amit gyanítom a tenger sós vize tört át... A fókákat mindez nem nagyon zavarja büdösen, egymáson elnyúlva pihennek, kellemesen lustálkodva. 

Miután minket is eltöltött a pacsók elégedettsége figyelmeztettek, hogy tegyük el a fényképezőgépeket és kapaszkodjunk, mert most aztán indul a bálnavadászat. Kiérni a nyílt vízre pár perc volt csak, de ahogy a hideg sós víz az arcomba fújt valahogy többnek tűnt és közben nevettem magamon, hogy képes voltam fizetni ezért. :) aztán mintegy órán keresztül csak vártunk... Bálna sehol, a víz csendesen hullámzott körülöttünk, a távolban még 5 hasonló csónak várakozott mint miénk teljesen megtömött hasonló bálnalesőmadarakkal mint mi.:) Aztán egyszercsak megszólalt a wakie-talkie recsegő hangja és  mi az instrukciók nyomába eredtünk. Végül a hullámokból előbukkant egy fekete hát... Majd sajnos egy fehérben játszó fekete bálna farok is, ami annyit jelentett... "Pont most ment el..." ... Levegőt vett, és 6-7 perc múlva "esetleg látjuk megint, jópár méterrel arrébb"... Mintegy 1-1,5 órán át követtük a bálnahátat, és mint kiderült azért nem ugrik- mert anya-baba- bálnapár van. Szóval sajnos nem láttam nagy mutatványokat 2,5 óra alatt de így is nagy élmény volt az egész, ugyanis  amikor visszaindultunk egy-két delfin is felbukkant a vízből... (Azt meg sem említve, hogy visszafelé "csak" féladagnyi sós víz csapott az arcomba):)

Meglepően elfáradtam, és átfagytam, mire visszavittek a hotelba hiába volt kellemes 26 fok, a sebesség és a sós víz lehűti az embert. Vettem egy forró zuhanyt majd egy óra pihenés után úgy döntöttem ideje megvacsorázni valami jó kis helyi mexikói étteremben, hamár így helyben vagyunk. 

Ekkora kellőképpen besötétedett, és hiába fedeztem fel reggel a környéket, azért egyedül olyan messzire nem  mertem merészkedni, így betévedtem az első szimpatikus kerthelyiségbe. A képeket láttátok, szerintem nagggyon baba, egy dolog hibádzott, hogy nem mexikói hanem argentin étterem volt.:) Hamár így alakult, hàt maradtam... Nem bántam meg, a kiszolgálás jó volt, a kaja még finomabb, és a Margaritát is jól keverik, bár ezt most próbáltam életemben először. 

A másik talán említésre okot adó dolog,  hogy mennyire feltűnő jelenség lehetek úgy, hogy egyedül utazom. Szeretek utazni, egyedül is. Jó közben gondolkodni, aludni, másokat figyelni, találgatni ki- hova megy. Nem vagyok az a típus, aki csak mert egyedül utazom beszélgetést kezdeményezne fűvel- fával... De megfigyeltem az emberek valahogy kezdeményeznek velem. 

Egyedül utazom, de egy két órás vacsora alatt szórakoztat a pincér( ami a dolga) és meginvitál egy amerikai nagymama vacsorázni az asztalukhoz, mert a 3 éves kisunokájának és a lányának is megtetszettem, hogy egyedül ülök egy asztalnál/ ki tudja miért... Alig akarnak az utamra engedni, a végén a kislány még kekszet is hozott.:)

Egyedül utazom, de a shuttle buszban beszélgetést kezdeményez velem egy finn házaspár... Akikkel összefutottam a rákövetkező napon is. 

Egyedül utazom, de a tendercsónak "kismatróza" egyből a barátom szeretne lenni a facebookon... "Mert szép a szemem... (arcom csupa derű)"...és külön boldoggá tette mikor közös képet csináltunk(egyeseket könnyű boldoggá tenni):). 

Szóval egyedül utazom... de azért szerencsére nem magányosan...:) 

Ideértem, a hajón vagyok... Nem tudom hol milyen napszak nap van, de hamarosan mesélek Nektek erről is.:)

Búcsúzom Tőled Carnival Legend, megjöttem Cabo Saint Lucas...

Biztosan játszottál már pitypanggal késő unott napos délután és figyelted, hogy szállnak szét a pillék szerte szét szélben. Némelyik összegabalyodva, némelyik külön, mégis ugyanoda libbenvén a szellő kósza- szeszélyes játékának köszönhetően, ahová a társa esett... Egyes pillék viszont messze repülnek és nem tudod lekövetni többé mi történt velük, csak következő tavasszal amikor újra sárggállik a mezőn minden. 

Mindez csak amiatt jutott eszembe, hogy valahogy így szóródtunk ma szét mi is a nagyvilágban hirtelen. 

135 ember, akik a részei volt az életemnek 5 hónapig... És köztük jópár akik már korábbról is a részei voltak, és meglehet, hogy egyszer ki tudja mikor vagy hol, részei lesznek megint. Érdekes dolog elmélázni ezen. 

Emberek, akikről azt hinném önállóak, felnőttek, felelősségteljesek, de látod mikor épp elveszettek, vagy magányosak mint te itt egyedül a nagyvilágban. A barátaim lettek hiába beszélgettem velük kevesebbet mintha egy állandó normális életben élnék mint Ti. Miután ez egy álomvilág ugyan a nevüket a legtöbbjüknek kiejteni sem tudom, de soha nem fogom elfelejteni azt az indonéz srácot, akitől reggelente/ délután kávét vettem és hülyéskedtünk. Nem tudom elfelejteni azt a december 25ét sem mikor egyedül indultam neki az ismeretlen Costa Maya-nak és végül két zenésszel töltöttem a délutánt, akik szintén nem tudták, hogy aznap hová menjenek... így együtt ebédeltünk a Liszt rapszódiáról és a jazzről beszélgetve. Jó érzés ezeket az embereket viszontlátni és együtt nevetni velük megint. Ott van pl az angliai Stephen is, aki a Fantasy-n is ott volt, és baletozott nekem részegen, majd koreogriáfiát tanított be, amit amint megláttam augusztusban a hajón kérés nélkül prezentáltam neki megint, újra meg újra, míg végül nem tanított idén is valamit... Vagy a magyarok, akikkel éjszakákat hülyéskedtünk/ lamentáltunk órákon át. Százával tudnám sorolni ezeket az elményeket  megint, de lehet nektek így nem sokat jelent hiszen nehezen magyarázom meg, még magamnak is mit élek át. 

Megismered, elfogadod, megszereted ezeket az embereket és kinyílik a világ. 

Talán 1,5 év alatt megtanultam elköszönni, és nem várni senkitől semmilyen ígéretre, csak örülni annak ha újra betoppannak az életembe. Hiszitek vagy sem, sokszor többször jelentkeznek mint azok, akik több éve- évtizede a barátaim, és ez persze nem szemrehányás, csak ténymegállapítás, amit az együtt töltött élményanyag minősége is okozhat. Ezek a városok, a tenger, hajó és maga a tudat, hogy elszórtan bolyongó elszakadt pitypangpilleként odafúj a szél valaki mellé majd elszakít megint... Van ebben valami csoda...

Persze abban is van, hogy olyan nagyon merengtem ezen tegnap este is, hogy sehogy sem tudtam időben elaludni. Így abban is volt, hogy Natalia telefoncsörgése 45 perccel a kiszabott időpont után felébresztett. Valójában aludhattunk volna többet is, ugyanis csoda történt mert nem volt belőle baj, hogy késtem, merthogy olyan masszív köd volt Tampa körül, hogy nem tudtunk kikötni nagyon sokáig. Végül kicsit megkésve, de 13 óra körül elindult velünk a shuttle busz így szaladva de elértük a gépünk Barbival, akitől sietve köszöntem el, hiszen ő Magyarország felé vette az irányt.:)

A reptéren már rutinosan jutottam tovább, először egy rövid 3 órás repülőutam Dallasba, majd átszállással Saint Jose-ba. Eközben ugrottam pár időzónát, szóval fogalmam sincs mikorra értem ide. A hotel gyönyörű pont olyan mint ami egy 5 hónapja kabinban és emeletes ágyon lakó embernek minden létező álmát kielégíti... Mi tagadás, a king size bed és a gyors ingyenes internet könnyedén boldoggá tett mindig is...:) Este így gyorsan kiájultam.. Nagyon várva a másnapi teljes szabadnapom, Cabo Saint Lucasban...:)

Mikor egy álom valóra válik... Mert csodák igenis vannak...

Lassan két éve lesz már, hogy tengerre szálltam, és jó sok év telt el azóta, hogy először gondolkodtam rajta el komolyan, hogy milyen jó lenne hajón dolgozni...

Élesen él bennem pár olyan újságcikk, élménybeszámoló, dokumentumfilm, film... Ami annak idején motivált, és arra sarkallt, hogy angolul tanuljak, és keressem a lehetőségeket.

Időnként lelkesebb voltam, de volt olyan, hogy évekig eszembe sem jutott ez az életforma.

A hajózás nagyon is az álmaim között szerepelt, de valahogy sosem gondoltam, hogy egyszer tényleg valóra válik.

Emlékszem egy- két bátortalan próbálkozásomra, jópár munkaközvetítő irodánál, ahol legtöbbször azt a választ kaptam, hogy pincérként igen, kozmetikusként nem igazán tudnak segíteni.

Mikor épp ábrándoztam rajta, akkor valahogy mindig úgy képzeltem, hogy Észak Amerika, Alaszka, a karib térség- a Bahamák és Hawaii lenne az igazán jó uticél. Hiszen akkor kapnék szó szerint hideget, meleget...:)

Persze ábrándozni mindig könnyebb,  és valahogy mégis erre fújt a szél, de ha a korábbi bejegyzéseket olvastátok/ elovassátok érződik rajtuk, igen azt is nehezen hittem el, hogy teljesült. 

Annak ellenére, hogy az első szerződésnél a legrégebbi hajót kaptam, és 9 hónapig ugyanazt az útvonalat jártuk be, élveztem minden másodpercét a nehézségekkel együtt is. Eleinte nem gondoltam azt se, hogy még egyszer képes leszek ilyen messzire utazni, de lesz ami lesz alapon visszaküldtem a jelentkezésemet a 2. szerződésre is, még a szerződésem lejárta előtt két hónappal.

 Napokig gondolkodtam, melyik 4 hajót válasszam ki a Carnival 23 hajója közül. Hiszen ha már választhatok, többet és mást akartam látni. A legtöbb hajója a karib térségben mozog, akkortájt kettő volt Európában, és általában egy Ausztráliában.

 Ausztrália és Új-Zéland ugyan szép hely, de sosem árbándoztam róla úgy, mint a Alaszkáról vagy Hawaiiról... (Az okát nem tudom megmondani, valahogy engem Ázsia sem vonz, hiába kell elismernem, hogy gyönyörű az is.)

Így végül az álmaim és a realitás érzékem között lavírozva elsőként azt a hajót jelöltem meg, amire a legjobban vágytam - Carnival Miracle ( A név: csodát jelent). Miután ez az egyetlen hajó ami Alaszkánál és Hawaiinál is megfordul sejtettem, hogy a cég más hajókat fog felajánlani. 

Hónapokkal később végül összességében 8 hónap várakozás után a cég által felajánlott hajókból, ahogy Ti is tudjátok a Legendre kerültem, aminek szintén lehetett nagyon örülni, hiszen a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi országba eljuthatok még csak egy kis időre is. Tehát a "csoda"  folytatódott. 

A hajón ért a dry dock híre, de ezt a korábbi bejegyzéseimből tudjátok. Dry Dock esetén semmi választási lehetőségünk sincs, ahogy korábban is írtam: Hetekig napokig nem tudtunk semmit,  csak találgattunk... Közben a managerem több konferencia hívást is lefolytatott, de ezeknek az eredményétől mi nem tudtunk semmit. 

Majd a belieze-i kirándulás előtt egy nappal a managerem célzott rá, hogy nagyon jó hajót kapok, amit én hitetlenkedve fogadtam, hogy a "jó" hajó mindenkinek mást jelent... Így csak reménykedve vártam. Este 7:15ig már nehezen bírtam ki, de végül ősszeültünk mindannyian. 

Hangosan olvasták fel az eredményeket: 

4-en utaznak haza; 4- en maradnak( köztük a managerem is, majd utána hazautazik) és 8 ember köztük én is, távozik másik hajóra. A 8 emberből 2 csak a dry dock végéig marad egy kissebb hajón és ha minden igaz, utána visszajönnek. Mi 6-an végleg távozunk. 

Mikor felolvasták hova megyek nem hittem a fülemnek, mintha az Oscar díjat kaptam volna meg, hiszen anélkül, hogy bármi beleszólásom lehetett volna: jövőhéten vár rám a Carnival Miracle... Vár rám közép Mexikó, Alaszka és mielőtt hazamennék Hawaii...!

Ugyan az első örömöm azóta lecsengett, és most hogy egyre közeledik a távozásom dátuma, kettős érzések ragadtak magukkal ismét... Hihetetlen, hogy az álmom teljesülni látszik, és hihetetlen hogy 5 hónap ilyen gyorsan elrepült megint.  Sok jó és kedves embertől kell megint elköszönnöm, és vár megint sok új élmény és kaland... Azok a kalandok amik miatt hajón szerettem volna dolgozni, kb 16 éves korom óta.

Az élet tele van meglepetéssel, és csodával... A visszaszámlálás elkezdődött a csomagjaim is félig bepakolva... Remélem készen állok az újrakezdésre lassan én is... Február 2-án minden kiderül... Hjaj élet, hajós élet... Megéri hát hinni a csodákban...

Aloha, nemsokára jelentkezem!:)

Belieze ... a Brit Hondouras, ahol végül megmásztam egy maja naptemplomot...

Nos valójában  be kell vallanom Belizeről a Wikipédia nélkül annyit tudtam volna életem  végéig, mint egy átlagos belize-i polgár Magyarországról... mindaddig amíg nem keveredtem így a közelébe ahogy... és mivel  idekeveredtem így már érdekelté váltam a "szűkebb" lakókörnyezetem megismerésében. 

Ugyan bár meglehet, hogy Ti többet tudtatok alapvetően Belieze-ről mint én, de ha már itt vagyok engedjétek meg, hogy bemutassam úgy, ahogy nekem módomban állt megismerni, így kicsit talán más, mint amit a Wikipédián találnátok róla.:) 

Szóval mint már mindannyiszor megemlítettem tender port,és ez mint egy negyed- félórányi utat jelent  ladikkal a hajótól. Így igazából összesen egyszer mereszkedtem ki ezidáig mert leginkább aludtam(?!)... igen, aludtam.:) 

Ebből már kitalálhattátok, hogy a porton konkrétan semmi érdekfeszítő sincs, pár giccsárust és nagyon nehezen fellelhető internetet leszámítva, amiért nem éri meg kimerészkedni.:) 

 ( Azért a tucatszámra kapható "márványszerű" kőből kifaragott különböző színű és méretű falloszok felvetettek bennem néhány kérdést, dehát... Nahát... Nadehát!... Inkább mesélek másról:) )

Tegnapra már kellőképpen megcsapott a szárazdock szele, (meg lassan a guta is) és miután a szobatársam a hét végén távozik kirándulni invitált még úgy utoljára. Ezért is gondoltam, hogy a kirándulás talán le fogja kötni a figyelmem, pláne, hogy a maja piramisokhoz már a kezdetektől el szerettem volna jutni. 

A hajó leszervezett túrájára fizettünk be, ami még a szabadidőnkbe is passzolt, hiszen 4,5 órás város- és templom néző túrát választottunk. 

Ahogy a Wikipédián előtte tudatosan  rákészültem, megtudtam, hogy az ország alapterülete hazánk negyede aminek jórésze még mindig rezervátum. Azt viszont már az idegenvezetőktől tudtam meg, hogy ország területét akárcsak a hollandok ők is megtoldották a tengerből leválasztott területekkel és ez az oka annak is, hogy nem tudunk így a part mentén kikötni. 

Nem árulok el azzal sem nagy meglepetést, hogy közép- amerikai országként korábban több mint 100 évig brit koronagyarmat volt, így ennek nyomaként az egyetlen angol nyelvű állam errefelé. 

Talán emiatt is, de nem elősször hallottam az amerikai vendégektől azt, hogy szeretnének, Beliezebe költözni, vagy, hogy ezt a kikötőt várják a leginkább. Ez nekem azzal az egy rossz tapasztalattal a hátam mögött, nem tűnt a legjobb ötletnek, és bár azóta átértékeltem az első véleményem, valahogy mégsem Beliezeben tervezem leélni öreg napjaimat. 

Az ország politikai helyzete jelenleg viszont független, és módomban állt látni a miniszter elnök csodálatos tengerpartra néző vittyillóját, amit állítólag a jó közbiztonság miatt csak két őr őrzi, és a miniszterelnök maga jár bevásárolni a szupermarketbe. (Akárcsak Mátyás király) :)

A város építészete hasonló mint minden karibi térségben bár itt látható száz év körüli az időjárási viszontagságokat 100 év után úgy ahogy kiálló, mahagóni fából készült házakat is. Ugyanis annak idején és azóta is, mahagóni fa exporttal tartják fent magukat az itteniek. 

Ha már építészet és kultúra, az elkényeztetett amerikaiaknak újdonságként hatott (nekem magyarnak nem), hogy sajnos ez sem egy gazdag környezet sokan laknak félkész házakban, és építgetik egy életen át mikor épp van miből. 

A régi fővárosnak összesen 6 kerülete van(az új főváros Benopotan), és a legdrágább, természetesen a tengerpartra néző telkek, ahol egy kis házikóért 100 000$ is elkérhetnek. ( na már ezért sem ott fogok megöregedni).

Az infrastruktúra egyébként csapnivaló, földutak, lepukkant környezet. Az egyetem leginkább egy Halimba- Nagyvázsony közötti takarmányraktárra emlékeztetett, csak kicsit szebben/ feltűnőbben van lefestve.

Az első fél órában miközben az idegenvezetőre figyeltem így azon gondolkodtam, mégis mi ebben a helyben a különleges és miért fogott meg mégis kicsit még engem is már így a legelején, ahogy egyre távolabb zötyögtünk a kikötőtől. A tenger nem kék, leginkább pocsolyazöld mint a Balaton egy-egy nagy vihar után. Az interneten erre is találtam magyarázatot, miszerint a Belieze városnév a maja belix szóból is származhat, ami zavaros vizet jelent. Ez utalhat a város fekvésére is, ami Yucatan folyótorkolata mellett van, és sokkal ésszerűbb, mint a másik néveredet magyarázat, miszerint Peter Wallace városalapító nevének spanyol kiejtése... 

Van egyfajta atmoszférája a helynek annak ellenére, hogy lepukkant. Így aztán magamban összegezve három kincset találtam:

Az állatvilág

A mezőgazdasága

Kultúrája... Azaz a több ezer éves maja piramisok.

Miközben a maja piramisok felé tartottunk egyre jobban elénk tárult a trópusi esőerdő, és egyre inkább szemerkélni kezdett az eső. Eközben kellemesen duruzsoltak az idegenvezetők és bár a 3 idegenvezetőből az egyikük kiejtése abszolút érthetetlen volt, azért megtudtam így is egy két hasznos információt, a röpke 1,5 órás buszút alatt. Többek között, az is kiderült ( na nem, nem az ég derült ki, csak a tény), hogy bizony jelenleg is esős évszak van, ami októbertől márciusig tart, és ilyenkor bizony kicsit "hidegebb" is van.

 Az állatvilágból nem sokat láttam, persze, iguánát igen, meg vadon élő papagájokat és egyéb madarakat. Pár kecskét meg lovat, de az ugye otthon is van.:) 

Ezenkívül 59 féle kígyó van, krokodilok, kajmánok, leopárdok, majmok, tukánok... moszkítók... Igazi dzsungel.:)

Miután nem dzsungeltúrára mentünk, az érthetetlen kedves idegenvezető bácsi csak hogy feldobja a műsort körbeadogatott pár képet az állat világról, megmutatta a nemzeti zászlót és a pénzüket, amiről természetesen II. Erzsébet arcképe mosolyog ránk, ugyanúgy ahogy a grand cayman-i bankókról is... 

Észre se vettük és lassan bedöcögtünk az Athun Ha maja piramis köré kiépített parkolóba. A piramisok körül az idegenvezetőtől még kaptunk egy- két hasznos információt, de igazából ezeknek a dolgoknak utána olvasni érdemes, így ugyan füleltem, de leginkább próbáltam magamba szívni az élményt, hogy ott állok a a több ezer éves piramisok lábánál...

Az Athun Ha egyébként- sziklát/ követ és vizet jelent. Vulkáni eredetű kövekből épült, hagymaszerű építés technikával, ami azt jelenti, hogy a legrégebbi épület köré építették fel a többit. Ami érdekes, hogy van olyan épület amit valamilyen oknál fogva nem tártak fel, és abszolút érintetlen dombnak tűnik, ez a domb állítólag 13 emeletes.

A naptemplomban, és a kastélyban a termek állítólag nagyon kicsik. 

A maják hittek az árnyékvilágban, amit Shibalba-ként emlegetnek. A helyet egyébként ha jól értettem, HJ Anderson tárta fel. 

Jelenleg még 2 millió maja él szerte a világban, amiből 3 csoportot lehetett mindig is megkülönböztetni, ebből egy csoport még mindig hagyományőrző.

A gyors információnk után szabadjára engedtek minket és mintegy fél óra alatt megmászhattuk a naptemplomot és a legrégebbi épületet.

Mostanra megtanultam, hogy nincs történelmi hely/ múzeum árusok nélkül, így mielőtt visszamentünk volna a buszhoz még megkóstoltuk az egyik árusnál a helyi borkülönlegességeket: 

Így  Kesu (igen, a kesudió); sorell ( egy helyi virág) és feketeáfonya bort ittunk, majd siettünk vissza a buszhoz. 

Visszafelé, a naptemplom is megmutatta az erejét, hisz ugyan kicsit elnyomott a buszon az álom, de mire felèbredtem, és visszaértünk a tendercsónakhoz már ragyogóan sütött a nap. 

A drydock miatti izgalom figyelemerterelési hadműveletem így abszolút sikeresnek bizonyult, és mivel kicsit elcsúsztunk a kirándulás időpontjával csak egy röpke fél óránk volt elkészülni és szaladni a Spa-ba, hogy megtudjuk mi lesz a sorsunk a dry dock alatt... Hamarosan folytatom...