Ledobni a horgonyt...

A hajót elhagyni süllyedés esetén csak a legvégső esetben ajánlott amire utasítást csak a Kapitány adhat ki. Ezt minden hajósnak tudni kell, hisz a memóriádba égetik nap mint nap.

Mégis, minden változik, és tulajdonképp van, hogy jobb kikötni mielőtt a hajód egy zátonyra fut.

Hiába volt őrült bulikkal tarkított az első szerződésem, kalandosan szerencsés a második...

Egy nap mégis úgy ébredtem mint hosszú elnyűtt betegség után a gyógyuló... Lüktetve felsejlett az az ismerős tompa messzi hajókürt hívó  szava... de nem tudott lázba hozni már, mint akár pár héttel ezelőtt.

Az utolsó pár hónap varázslatos mesevilága ámulatba ejtett és méltó lezárása volt egy szép időszaknak ... de közben új terveket szövögettem a jövőre nézve.

Bevallom, nem mertem sokáig otthon maradni... Talán ha sokáig maradok otthon, sosem indulok el újra. Szinte első dolgom volt megvenni a repulőjegyem Angliába,mert néha a tett halála a testpedés. 

3 hetet töltöttem otthon, se mesélni, se aludni, se pihenni nem volt elég, talán még arra sem, hogy észrevegyem, hogy otthon vagyok.

A hajót elhagyni sokaknak nem is megy könnyen... ha sokáig csinálod, tartani kezdessz attól, hogy a szárazföldön, már csak vergődnél mint az a bizonyos oda vetett hal... az elszántságom, a szerencsém, és mostmár kellő tapasztalatom, volt viszont ahhoz, hogy gyorsan, két hét alatt találjak állást így a hajókürt zaját egyre távolabb sodorta a szél. Állást könnyedén találtam, szárazföldit, angliait... de ismét távolit... távolit a családomtól (ami, már legalább egy kissé közelebbi, mint a tengeri otthonom) , és a londoni barátaimtól, (ami az angliai  élet egyik bátorító szempontja volt)

Mégis elfogadtam, talán néhol szentimentális, néhol "logikus" érvekre hivatkozva... 

Yorkshire, gyönyörű, csendes a világtól elzárt (ami, meglepő nagyon hiányzott) kisvárosába. Gyermekkori egyik kedvenc könyvélményem (James Herriott állatorvos történetei) elevenedtek fel a szemem előtt, és a vidéki gyermekéveim... és a kihívás, hogy belejövök a yorkshire-i akcentusba... (erre a leghalványabb esély sem volt, de egy próbát megért... :) ) 

A logikus érvek legfőképp a szárazföldi tapasztalati tőke fejlesztését jelentette...

Belevágtam... eleinte talán nehezebb volt, mint gondoltam... Berendezni egy lakást, közben újat keresni, beilleszkedni, egyedül tölteni a szülinapom, a karácsonyt és a szilvesztert... tudatosan egyedül, egy cél érdekében amit még akkor nem láttam teljesen tisztán, de eközben mégsem magányosan.  Pár hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy bár a vidéki élet nyugalmas... lehet kicsit túlságosan is. Bár az is, lehet kipihentem időközben magam. :)

Így új év, új remények... belevágtam megint, remélve, hogy az angliai tapaszalatokat Londonban is jobban fogják értekelni, jövőhéten költözöm megint... A vasmacskámat Londonig hajítottam ezúttal talán hosszabb időre beágyazódik... Így vagy úgy én kikötöttem, az álomhajót pedig hagyom, hogy egyre csak távolodjon a ködben...

Magyarok a nagyvilágban...

Talán Jókainak  a Fekete Gyémánt című regénye kezdődik valahogy úgy, hogy valahol a nagyvilágban van egy kicsiny ország eldugottan, ahol a regény hősei  a történet elején biztonságosnak tartanak majd a a végére otthonra találnak. ( Miután ezer éve olvastam ezt, lehet, hogy másikkal keverem össze, de valamiért ez rémlik, ha mégse ez az, akkor is megéri elolvasni ezt is, ahogy a többit is.) 

Persze azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez az ország Magyarország volt/ Erdély. 

Mindez hogy jutott eszembe igen egyszerű. Ismét kellőképpen távol vagyok a külvilágtól és híradóktól valamint az aktuál politikától, ami valóban nem áll a helyzet magaslatán. Pont emiatt is, mikor épp otthon vagyok pár hét, pár nap, pár óra vagy akár pár perc, otthon töltött idő  is képes megerősíteni abban, hogy abból az otthoni fejetlenségből nekem menekülni kell... 

Mégis kettős ez a dolog, ahogy sok költő, író és sok sok nálam sokkal okosabb ember foglalkozott már ezzel a témával akár már 100 évvel ezelőtt is, mégis így átélve valahogy minden sokkal több értelmet nyer: Mert valóban"A perc emberkék napjai ezek"... (Ah mit napjai évtizedei...) De mégis "Góg és Magóg fia vagyok én " is, ahogy Ady is két végén égette ezt a gyertyát. 

Igen, a magyar valóságtól távol valahogy máshogy csapódnak le a dolgok és innen a távolból a sok negatívum ellenére mégis eszembe jutták mások a világ másik felén, miért is jó magyarnak lenni és mire lehetek büszke. Így engedjétek meg, hogy megosszam a pozitív tapasztalataimat is, remélve, hogy ezzel erőt adok abban a távoli kicsi országban a fárasztó, izzasztó sziszifuszi munkátokhoz.

A tavalyi szerződésem alatt nem sokan örültek meg annak, hogy honnan jöttem, sokan azt sem tudták, hogy Magyarország létezik. 

Persze tavalyról, azért meg kell említenem Robertet, aki Amerikában született, és a nagyszülei költöztek ki annak idején. Azóta is kedvesen követ a facebookon keresztül, és lelkesen használja a google fordítót, amivel bíztató leveleket ír magyarul!,  ami mindig nagyon jól esik.

Idén viszont sokkal több ilyen élmény ért, biztos emlékeztek még a káposztásmegyeri mexikói feleségére. Illetve többször futottam bele kiddisszidált családok leszármazottjaiba. Még többször fordult elő, hogy nem magyarok kezdtek el áradozni, a magyar emberek kedvességéről, vendégszeretetéről illetve a magyar konyháról. Elképesztő de az egyik argentin zenés srác olvasta Márai Sándor: Füves könyvét, (amit szégyen szemre én még nem) és az apukája még gulyást is megtanult főzni valakitől, valamikor, valahonnan.  

Valahol büszkeséggel tölt el, és most hogy ennyi helyen megfordultam higyjétek el szép kis ország a miénk, vetekszik sokféle hellyel, hiába élünk nehezebben mint a finnek, németek, svédek, amerikaiak... Valamit otthon nagyon nem csinálunk jól, hiába ismernek el minket kreatívnak, kedvesnek és jónak.   Nem tudom megfejteni, nem is akarom, hogy hol a hiba de annyi biztos, hogy sokan keltették jó hírünket amit jó néha megtapasztalni.

Újra itthon, újra úton...:)

Tudom, már itthon vagyok egy ideje, és kissé befejezetlenül hagytam hajós kalandjaimat, de ez nem a lelkesedés hiánya csupán csak a hazatérés öröme okozta lemaradás. Nem tudom mit hoz a jövő, de ennek a 11 hónapnak lezárásaként fogadjátok szeretettel ezt a bejegyzést:

 December 3-án élményekkel és némi bőrönd túlsúllyal megpakolva izgatottan hagytam magam mögött a Carnival Fantasy számomra sokat jelentő deszkàit.

Amennyiben bárki a tanácsomra szorulna, legfőképpen arra buzdítanék mindenkit, aki ilyesmire vállalkozik, hogy a csomagjai súlyát igyekezzen a minimumon tartani... szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog sikerülni, de ha már megpróbálja is veszthet pár kilót.

Amennyiben másodszorra is nekivágok az útnak, biztos hogy kevesebb csomaggal érkeznék, de ez  mint már korábban is említettem nem sikerült, és anno 45kg súllyal érkeztem...Majd 2 heti megfeszített kiselejtezéses, átlogikázott, szabadidőből elcsent pakolás eredményeként 45kg-al  sikerült távozni is. Ami megdöbbentő, hogy az elmúlt 9 hónapban nekem a nagy rohanásban úgy tűnt "nincs egy rongyom se", "nem is költöttem semmire", "nem viszek haza nagy ajándékot hisz nincs hely a bőröndben" valahogy a bőröndre ülős csomagolásnál máshogy tűnt. Az "áru" szabad áramlását leginkább a hajón szerzett kis barátaimon kívül már boldog boldogtalan kiélvezhette... ugyanis az utolsó napokban nem igen volt olyan, akire ne sóztam volna valamit csak vigye... ne is lássam.:) Ezt az épeszű emberek igencsak pazarlásnak gondolnák, még én is, ha nem egy hajóról jöttem volna vissza és lett volna magánrepülőm.:)

A hazautat is több részletben tettem meg, hiszen előbb Londonban kötöttem kis ismét, a Liluval eltöltött 1 hét felejthetetlen élményekkel volt teli, leszámítva azt, hogy szinte bárhol, bármikor el tudtam volna aludni bár ez ugyanúgy igaz volt ez, a rákövetkező két hónapra is.

Közben lecsengtek bennem a dolgok az elmúlt 5 hónap alatt. Miközben azt hittem a kint megköttetett kapcsolatok ideig-óráig tartanak csak, rádöbbentem, hogy annál több és mélyebb jelentőségük volt... amit az idő ha lassan is de újra és újra igazol. Jóleső érzés, hogy az emberek, akiket hónapokig, hetekig volt alkalmam ismerni ugyanúgy érdeklődnek és nekem is kellőképpen hiányoznak. Szerencsém volt, hiszen párukkal találkoztam mert hogyhogy sem, Budapesten vitt keresztül az útjuk.:) 

8 hónap itthon gyorsan elrepült, és ugyan hiányzott a kinti élet most mégis kicsit izgatottan vágok neki az újabb kalandnak.:)

Tudom mire számíthatok, tudom hogy  lesznek ott rég nem látott ismerősök... És vár rám ezer új város és élmény! Megpróbállak tudósítani Titeket újból, remélem minnél többször sikerül, és velem tartotok újra 9 hónapon át!:)