Ledobni a horgonyt...

A hajót elhagyni süllyedés esetén csak a legvégső esetben ajánlott amire utasítást csak a Kapitány adhat ki. Ezt minden hajósnak tudni kell, hisz a memóriádba égetik nap mint nap.

Mégis, minden változik, és tulajdonképp van, hogy jobb kikötni mielőtt a hajód egy zátonyra fut.

Hiába volt őrült bulikkal tarkított az első szerződésem, kalandosan szerencsés a második...

Egy nap mégis úgy ébredtem mint hosszú elnyűtt betegség után a gyógyuló... Lüktetve felsejlett az az ismerős tompa messzi hajókürt hívó  szava... de nem tudott lázba hozni már, mint akár pár héttel ezelőtt.

Az utolsó pár hónap varázslatos mesevilága ámulatba ejtett és méltó lezárása volt egy szép időszaknak ... de közben új terveket szövögettem a jövőre nézve.

Bevallom, nem mertem sokáig otthon maradni... Talán ha sokáig maradok otthon, sosem indulok el újra. Szinte első dolgom volt megvenni a repulőjegyem Angliába,mert néha a tett halála a testpedés. 

3 hetet töltöttem otthon, se mesélni, se aludni, se pihenni nem volt elég, talán még arra sem, hogy észrevegyem, hogy otthon vagyok.

A hajót elhagyni sokaknak nem is megy könnyen... ha sokáig csinálod, tartani kezdessz attól, hogy a szárazföldön, már csak vergődnél mint az a bizonyos oda vetett hal... az elszántságom, a szerencsém, és mostmár kellő tapasztalatom, volt viszont ahhoz, hogy gyorsan, két hét alatt találjak állást így a hajókürt zaját egyre távolabb sodorta a szél. Állást könnyedén találtam, szárazföldit, angliait... de ismét távolit... távolit a családomtól (ami, már legalább egy kissé közelebbi, mint a tengeri otthonom) , és a londoni barátaimtól, (ami az angliai  élet egyik bátorító szempontja volt)

Mégis elfogadtam, talán néhol szentimentális, néhol "logikus" érvekre hivatkozva... 

Yorkshire, gyönyörű, csendes a világtól elzárt (ami, meglepő nagyon hiányzott) kisvárosába. Gyermekkori egyik kedvenc könyvélményem (James Herriott állatorvos történetei) elevenedtek fel a szemem előtt, és a vidéki gyermekéveim... és a kihívás, hogy belejövök a yorkshire-i akcentusba... (erre a leghalványabb esély sem volt, de egy próbát megért... :) ) 

A logikus érvek legfőképp a szárazföldi tapasztalati tőke fejlesztését jelentette...

Belevágtam... eleinte talán nehezebb volt, mint gondoltam... Berendezni egy lakást, közben újat keresni, beilleszkedni, egyedül tölteni a szülinapom, a karácsonyt és a szilvesztert... tudatosan egyedül, egy cél érdekében amit még akkor nem láttam teljesen tisztán, de eközben mégsem magányosan.  Pár hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy bár a vidéki élet nyugalmas... lehet kicsit túlságosan is. Bár az is, lehet kipihentem időközben magam. :)

Így új év, új remények... belevágtam megint, remélve, hogy az angliai tapaszalatokat Londonban is jobban fogják értekelni, jövőhéten költözöm megint... A vasmacskámat Londonig hajítottam ezúttal talán hosszabb időre beágyazódik... Így vagy úgy én kikötöttem, az álomhajót pedig hagyom, hogy egyre csak távolodjon a ködben...

Búcsúzom Tőled Carnival Legend, megjöttem Cabo Saint Lucas...

Biztosan játszottál már pitypanggal késő unott napos délután és figyelted, hogy szállnak szét a pillék szerte szét szélben. Némelyik összegabalyodva, némelyik külön, mégis ugyanoda libbenvén a szellő kósza- szeszélyes játékának köszönhetően, ahová a társa esett... Egyes pillék viszont messze repülnek és nem tudod lekövetni többé mi történt velük, csak következő tavasszal amikor újra sárggállik a mezőn minden. 

Mindez csak amiatt jutott eszembe, hogy valahogy így szóródtunk ma szét mi is a nagyvilágban hirtelen. 

135 ember, akik a részei volt az életemnek 5 hónapig... És köztük jópár akik már korábbról is a részei voltak, és meglehet, hogy egyszer ki tudja mikor vagy hol, részei lesznek megint. Érdekes dolog elmélázni ezen. 

Emberek, akikről azt hinném önállóak, felnőttek, felelősségteljesek, de látod mikor épp elveszettek, vagy magányosak mint te itt egyedül a nagyvilágban. A barátaim lettek hiába beszélgettem velük kevesebbet mintha egy állandó normális életben élnék mint Ti. Miután ez egy álomvilág ugyan a nevüket a legtöbbjüknek kiejteni sem tudom, de soha nem fogom elfelejteni azt az indonéz srácot, akitől reggelente/ délután kávét vettem és hülyéskedtünk. Nem tudom elfelejteni azt a december 25ét sem mikor egyedül indultam neki az ismeretlen Costa Maya-nak és végül két zenésszel töltöttem a délutánt, akik szintén nem tudták, hogy aznap hová menjenek... így együtt ebédeltünk a Liszt rapszódiáról és a jazzről beszélgetve. Jó érzés ezeket az embereket viszontlátni és együtt nevetni velük megint. Ott van pl az angliai Stephen is, aki a Fantasy-n is ott volt, és baletozott nekem részegen, majd koreogriáfiát tanított be, amit amint megláttam augusztusban a hajón kérés nélkül prezentáltam neki megint, újra meg újra, míg végül nem tanított idén is valamit... Vagy a magyarok, akikkel éjszakákat hülyéskedtünk/ lamentáltunk órákon át. Százával tudnám sorolni ezeket az elményeket  megint, de lehet nektek így nem sokat jelent hiszen nehezen magyarázom meg, még magamnak is mit élek át. 

Megismered, elfogadod, megszereted ezeket az embereket és kinyílik a világ. 

Talán 1,5 év alatt megtanultam elköszönni, és nem várni senkitől semmilyen ígéretre, csak örülni annak ha újra betoppannak az életembe. Hiszitek vagy sem, sokszor többször jelentkeznek mint azok, akik több éve- évtizede a barátaim, és ez persze nem szemrehányás, csak ténymegállapítás, amit az együtt töltött élményanyag minősége is okozhat. Ezek a városok, a tenger, hajó és maga a tudat, hogy elszórtan bolyongó elszakadt pitypangpilleként odafúj a szél valaki mellé majd elszakít megint... Van ebben valami csoda...

Persze abban is van, hogy olyan nagyon merengtem ezen tegnap este is, hogy sehogy sem tudtam időben elaludni. Így abban is volt, hogy Natalia telefoncsörgése 45 perccel a kiszabott időpont után felébresztett. Valójában aludhattunk volna többet is, ugyanis csoda történt mert nem volt belőle baj, hogy késtem, merthogy olyan masszív köd volt Tampa körül, hogy nem tudtunk kikötni nagyon sokáig. Végül kicsit megkésve, de 13 óra körül elindult velünk a shuttle busz így szaladva de elértük a gépünk Barbival, akitől sietve köszöntem el, hiszen ő Magyarország felé vette az irányt.:)

A reptéren már rutinosan jutottam tovább, először egy rövid 3 órás repülőutam Dallasba, majd átszállással Saint Jose-ba. Eközben ugrottam pár időzónát, szóval fogalmam sincs mikorra értem ide. A hotel gyönyörű pont olyan mint ami egy 5 hónapja kabinban és emeletes ágyon lakó embernek minden létező álmát kielégíti... Mi tagadás, a king size bed és a gyors ingyenes internet könnyedén boldoggá tett mindig is...:) Este így gyorsan kiájultam.. Nagyon várva a másnapi teljes szabadnapom, Cabo Saint Lucasban...:)

Azok az ominózus várakozással teli csütörtökök… búcsúzom Tőled London!:)

Eleinte fel se tűnt, hogy a „details”-ek értsd.: hajók; kiosztása leginkább csütörtökönként van, olyannyira el voltam foglalva a saját kis dolgaimmal. Mindez a 3. hétig tartott, addigra megismertem a többieket és elkezdtem aggódni a sorsukért, és mikor ragyogó arccal jöttek ki a konferencia teremből, azt újságolva, hogy várja őket: Miami, Sydney, Új-Zéland vagy Honolulu… és a többi. A lelkesedésük könnyedén átragadt rám is. A kezdeti időkben annyi minden volt ismeretlen, és új hogy csak kapkodtam a fejem, kicsit örültem is, hogy ezek még nem az én hajóim, hiszen bennem akkor teljesen eluralkodna a pánik, hiszen én erre akkor még „mégsenem” készültem fel igazán…:)

Az első, kicsit reményteli hetem, talán, az ötödik hétre tehető, mikor már kicsit úgy éreztem, igen, magabiztosan megtalálom a klozettpapírt, és azt a bizonyos „confidence”-t is érezni kezdtem magamban…

Egyébként ezzel a nyolc héttel is lehet kezdeni valamit, ha unatkozik napközben az ember, és ismerkedni kezd az új tyúkokkal, tudom-tudom gonosz dolog, de a röhögést magamba fojtva, komoly ábrázattal, a nyolc hét itt töltött „rabsággal” riogatni a frissen érkezőket azért mulatságos, mert erre mindenki fel szokott hördülni.  Emlékszem az első pár napban én is ugyanígy hördültem fel… szóval igen, most kihasználom a helyzetet:), mert gyakorlatilag ez a két hónap nem is tűnik utóvégre olyan soknak.:)

A viccet félretéve sokan kérdezgettétek tőlem, hogy mégis hogy van ez? Miért állítottam, hogy két héten belül hajót kapok, miközben még mindig itt ülök, 8 hét után, és miért van, hogy egyesek tényleg két héten belül hajót kapnak, mások pedig van, hogy itt rostokolnak 9-10 hétig is. Nos, teljesen korrekt választ én sem tudok adni, hiszen pontos logikát felfedezni a rendszertelenségben nem lehet, de felállítottam egy eshetőséget, ami alapján ez eldőlhet, de ez közel sem jelenti azt, hogy ez így is van.  (Bár egy-két feltételezésem, azóta megerősítést nyert.:))

Ez a dolog eleve többtényezős logikán alapul. A legelső bemutatkozás után, kialakul bennük egyfajta kép arról milyen hajót szánnak az illetőnek. Ez függ: származás, nyelvtudás (angol és más), megjelenés (szerintem, talán ez számít a legjelentőségteljesebben), életkor, beszédkészség,” body language”, talpraesettség… és igen, szerintem a legutolsó sorban a tapasztalat, és a tárgyi tudás számít, bár ezzel közel sem mondanám, hogy azt nem tartják fontosnak. Ezeknek a megítélését, persze folyamatosan változtathatják, és újrarögzíthetik hiszen, a tanároknak folyamatos jelentést kell adniuk az adott napról. Nem tudom, ez mennyire befolyásoló tényező, valószínűleg, csak radikális esetben, de úgy gondolom, valamelyest ezek is számítanak.

Nos, az én megfigyeléseim alapján az anyanyelvi angollal rendelkezőket gyorsabban küldik hajóra, de ez sem feltétlenül van így, hiszen a legradikálisabb eset, amiről tudok: az egyik angol lány 12 hetet várt a hajójára, ami viszont nagyon nívós hajó, tehát az ő esetében megérte ez a 12 hetes várakozás.

Igen, a másik várakoztatási pont, a hajók folyamatos személyzetcseréje, ami annyit tesz, hogy az adott hajón az adott ember szerződési időpontjának lejárta is számít. Hiszen, ha ők tudják előre, milyen hajót szánnak az új kis nebulónak és kinek a helyére kerül, akkor a repülőjegyet- szállást a hajóhoz a csatlakoztatási időpontot, előre le kell foglalniuk, aminek, szerintem szintén fontos tényezője lehet a cég szempontjából az átfutási idő, hiszen ezek esetében a repülőjegy, szállás árát a minimumon szeretnék tartani, hiszen a cégnek az a gazdaságosabb.

Ami szintén biztos, hogy ezeket a részleteket, szeretik minél később megmondani az adott személynek, aminek szerintem több oka lehet: 1, Ne bízza el magát, 2, Mindig történhet valami, a hajó szervizelése/ a hajóstársaság változása és igen, ez a legkellemetlenebb, de ezt is vegyük számításba: 3. Az adott ember helyett találnak valaki megfelelőbbet.

Tehát a csütörtökökre visszatérve, ez a hetem  elég szórakoztatóan alakult.:) Hiszen nagyon vártam a csütörtököt, de valahogy csütörtökön fel se tűnt, hogy csütörtök van, és mikor mindenki megkapta a hajóját, megnyugodva vettem tudomásul, hogy hát ez megeshet szerdán is… elvégre miért is ne, és majd csütörtökön úgyis eljön az én időm.:). Persze az előző  héten lezajlott beszélgetés még mindig a fülemben csengett, amikor is az egyik tanár  azt mondta, én vagyok a cég egyik kis rózsabimbója és ők epedve várják, hogy kinyíljak nekik…  Nos, pont ő tanított minket most is, és mikor kiosztotta mindenkinek a hajót, odarendelt engem, és még 4 kis társamat majd megkérdezte tőlem mit mondott nekem múlt héten…? Mire nem tudtam, mire gondol, így nekiálltam mondani, neki… hát hogy a kivirágzásomra várunk:)...

Valószínűleg, nem erre a válaszra várt, mert ezután 10 percig intézkedett az irodában és a sikeres kutatómunka után közölte, szinte 80% hogy tudják, milyen hajóra megyek, és üljek be én is meghallgatni a többiekkel a teendőket.  Az egész cécó után, próbáltam, nem készpénznek venni a szabadulás első fuvallatát, hiszen mint már említettem korábban is, hallottunk már vaklármáról, nem akartam ebbe a hibába esni.

Persze, itt a trainerek sajátos tulajdonsága a rejtett pszichológiai teszt, mégis hogy reagálunk dolgokra, ezzel felmérve, hogy bírjuk a kiképzést, amivel az első két hétben eléggé nem számoltam. Valószínűleg egyrészt ezért, másrészt a pletykálkodási hajlamtól vezérelve a „főkertész” trainerünk, odasomfordált hozzám, és nyájasan közölte, hogy ő már tudja, hogy hova kerülök, majd hozzátette és az nagyon jó hely ám... Na de engem nem lehetett csőbe húzni, hiszen a professzionizmusom  már olyan szintekre fejlődött, hogy egy ilyen provokatív kijelentés nem ejthetett pánikba.:)  Szóval egy természetesnek tűnő: „-Ez nagyon jó hír” –el letudtam a dolgot… olyannyira hogy verhettem a fejem a falba másnapig, hogy mégis miért nem kérdeztem rá nála, és mégis  „HOVÁ? HOVÁ? HOVÁ?:)” Ugyanis sajnos, később a korábbi ígéretek ellenére az irodában sem okosítottak ki, csak másnap... :(

Délután fél kettő körül kaptam az első hírt, hogy fél háromkor jelenjek meg az irodáknál…  Majd, kiderült az a fél három, inkább háromnegyed kettő, mert „akkorésazonnal” már várt ránk a taxi, hogy meglátogassuk megint a „tyúk tulajdonos” doktort az utazáshoz szükséges védőoltásért.  Ekkor még mindig nem tudtam semmit, de amint visszaértünk, már várt ránk a szerződés, a repülőjegy, szálloda  és minden, ami a hajóhoz csatlakozáshoz szükséges.:))

Tehát, lassan 8 és fél hét után londoni tudósításaim végére értem, Ti akik velem együtt izgultatok, valamint minden itteni ismerősömnek, akik oly lelkesen akartak velem találkozni, sajnálom, hogy időhiányában nem sikerült velük, és akikkel sikerült, persze nekik is innen köszönöm, a támogatást, és további sok sikert kívánok Nektek! Valamint mindenki másnak is, aki eddig is lelkesen követte az írásaimat, üzenem: a kaland csak most kezdődik igazán, hiszen kedden reggel washingtoni átszállással Charlestonba repülök (hisz az a módi máma…:)), majd szerda reggel 520 évvel  Kolumbusz után, a  nyomába eredek, és most már tényleg megnézem mi újság a BAHAMÁKON!:)

A hajóm adatairól, és tulajdonságairól, ugyan még lesz időm áradozni, de ha addig nem bírnátok a kíváncsiságotokkal és hamar szeretnétek megöregedni, a következő tudósításomig keressetek rá, az új lakcímemre: Carneval Fantasy.:)