Közeledik... A szervíz...

A Carnival Legend 2002-ben futott ki elősször a nyílt óceánra, így ahogy minden hajónál, nála is eljön lassan az idő, mikor illik megreparálni...  Valószínüleg nem ez az első szervíz, de engem ez érint konkrétan elősször. Valamint ahogy már korábban említettem, a Legend augusztus- szeptember környekén Ausztráliába távozik, így előtte még felpofozzák kicsit, hogy jobban bírja a gyűrődést.

Ezt a nagy szervízt angolul szaknyelven, csak "dry dock"- nak emlegetik.

Az esetek többségében az ilyen szervízek minimum 10- 14 nap közötti szünetet jelentenek, amikor a hajó történetesen egy eldugodtabb kikötőbe viszik, kivontatják a partra és aztán... dirr-durr, piff-puff adnak neki anyait, apait. Tavaly a Fantasy-t is ilyen tájban "ültették kispadra" de akkorra én már bőven otthon voltam, így csak éppenhogy csak értesültem róla másoktól, mégis hogy megy ez. 

Az eldugott kikötő az esetek jórészében Freeport, ahol valóban kellőképpen semmi sincs.:)

Ilyenkor persze nem csak a vendégek, de a legénység  nagy része is a távozás színes mezejére lép. Távoznak hát a táncosok, a zenészek, az eladók és elvileg lehet, hogy mi is. Hogy velünk mi lesz azt még mindig nem tudni, illetve még mindig hallgatnak róla... Amit, azért csinálnak, hogy addig is a munkára koncentráljunk, de azért ez a várakozás idegőrlő...

Így izgulunk, izgulunk de még két teljes hét van hátra addig...

Szóval az én logikám szerint "összeesküvés" elméleteket gyártok, hogy a 16 Spás csapatból szerintem ki marad, ki megy. Minden nap máshogy sakkozom ki a dolgot, lassan rosszabb vagyok, mint a valóságshow hősök nagy logikusai... :) Dehát már csak két hét... Majd kiderül...

Ami biztos, több lehetőség van:

• Aki a szerződése végén van, hazamegy.
• Aki az elején valószínűleg átteszik egy másik hajóra, ahol befejezi a szerződését.
• És persze, páran maradnak... Két hét "nyaralás" munka nélkül, kis takarítással egy szétorpededózott légkondi nélküli hajón, a Bahamák egyik eldugott csücskében. 

Nem mondom, hogy nem hangzik annyira izgalmasan, mint egy elhagyatott kastélyban pizsamaparty közben szekrényt selejtezni... Azért el tudnám ütni az időt máshogy is.:)

Őszintén szólva, szívesebben utaznék valamilyen másik hajóra, izgalmas új kikötőkkel, hamár idáig eljutottam... Hm majd meglátjuk. 

Ugyanis, mikorra mindez aktuálissá válik, a szerződésem utolsó harmadához érek, tehát menni vagy maradni kategóriába is beletartozhatok... Izgulunk, izgulunk... Így a héten kirándulni megyek, hogy lekössem magam valamivel. 

A drydock viszont nem csak távozókat, érkezőket is jelent, egyre több munkás vesz minket körül, és egyre hangosabb munkálatok zajlanak mindenütt a hajón.

Épülünk, szépülünk... Amint kiderül valami, jelentkezem...:)

Cifra palota Nassauban... az Atlantis...

Nassau mellett van egy kis sziget amit Atlantisnak hívnak... 1998-ban nyitották meg. Távolról már az első nassau-i látogatáskor majd később nagyon sokszor láttam, (elég szembetűnő). Ám őszintén szólva, sajnos nem volt időm rá, hogy sokszor meglátogassam. Ennek ellenére szeretném kicsit bemutatni nektek, hiszen egy nagyon szép ajándék napot tölthettem el ott.:)

Október közepén még a managerem szerződésének lejárta előtt kiderült, hiába végeztem a tengeri túlélő szakkört, valamilyen alap biztonsági tanfolyamot kellett volna előbb... No hát igen, Ámerika se annyira tökéletes. Elvileg nem akartak kötelezni rá, miután már csak 1,5 hónap volt hátra nekem is, de több speciális okból önként bevállaltam.

• Gondoltam a jövőre, hogyha további szerződések várnának rám már ne kelljen, ilyenekkel vacakolni.
• Kiszakít a mindennapi rutinból.
• A tanfolyam délelőttre esett, így az alvásóráim száma ha még csak egy órával is de nőtt ami nagyon nagy előny.:)
• Az efféle tanfolyamok igencsak mókás elemekkel rendelkeznek, és plusz szabadidőt szabadított fel aminek az utolsó napja pont ezt a kirándulást eredményezte.:)

Délelőtt 11 körül 8-an indultunk útnak egy mini taxival és este 5-ig élvezhettünk a csodát.

Messziről nem gondoltam hogy ennyire cifra ez a palota, de mindenesetre sejtettem.:) Tehát mindez úgy kezdődött, hogy aznap volt a biztonsági tanfolyamunk utolsó gyakorlati napja, ahol megtanulhattuk, hogy kellene szabályszerűen a tengerbe ugrani. Miután a tanfolyam munka óraként volt elkönyvelve, így visszatérítették a belefektetett időt. A hajó medencéjében eltöltött bohóckodás közepette, meghallottam, hogy páran mennének az Atlantisba aznap délután, majd a hír hallatán fellelkesülve bekunyiztam magunkat Oliviával és Tarrinnal együtt a kutatócsoporthoz.:) Így állt össze ez a nyolc fős banda: Olivia, Tarrin, Natalie, Dean, Casey, Jeremy, Dariusz és én.

A beugró ha nagyon-nagyon- nagyon korán megy az ember állítólag ingyenes a sziget strandjára. Mivel nekünk erre halvány esélyünk sem volt, a csúszdaparkos beugrót választottuk potom 80$- ért. A Atlantis területén hatalmas csúszdapark található, aminek a felét sem sikerült felfedeznünk egy délután alatt. A hely gyönyörű volt és sokan se voltak még, mikor megérkeztünk. A durva csúszdákhoz én nyuszi vagyok, amiket a Maya templomokról mintáztak, de többiek bátran tesztelték, és ha mást nem legalább videó felvételt csináltam Nektek róla. Ennek ellenére a lazy (lusta) ride nekem valónak bizonyult.:) A lazy ride nagyjából 40 perc alatt teljesíthető valóban  a lusták sportja kellemes utazás ahol a vízzel lassan csorogtunk lefelé a úszóguminkkal és mindezt, csak az zavarta meg, ha bevágtuk egymást a vízbe...:) 

A fárasztó "kimerítő" hajszát az egyik "büfé"-ben pihentük ki. Képeket leginkább Jeremy gépével csináltunk, amit fent vannak a facebookon is, de azért ide is felteszek Nektek párat azért az enyémek közül is.

Ez a bejegyzés olyan kurtára sikerült mint amennyi időm maradt az Atlantisra, de miután ezt helyet leginkább átélni érdemes... remélem megbocsájtjátok. Szóval élvezzétek a képeket és a videó adta élményt.:)

HA-JÓ… HA –nem – JÓ… ? :)

…Itteni idő szerint este 10kor már aludtam. (Ami most 11, hiszen óraátállítás is volt azóta itt. Pont addigra mikorra épp hozzászoktam volna az egészhez, csak azért csinálhatták, hogy még jobban összekuszálják az időérzékemet, és aki ismer, az tudja, hogy az egyébként sem az erősségem:)). Mint most számomra is kiderült az időeltolódást nem viselem jól, szóval hajnali negyed négykor ismét kipattant a szemem és az indulásig még egyszer átpakoltam a két bőröndöm, hiszen az utazás nem csak engem, hanem a cuccaimat is megviselte.

Reggel 9re kellett megjelennem a kikötőben cég elvárásainak megfelelően kicsinosítottan, hiszen az első benyomás náluk is nagyon fontos. (Hol nem?:)) A taxisofőröm ugyan nagyon rendes néger bácsi volt, akinek az akcentusával akadtak gondjaim, de tisztelettudóan ’Mum-nak szólított (erre nekem mindig egy termetes négerténsasszony képe úszott be, mint ’Mum… valahogy nem tudtam azonosulni ezzel a megszólítássalJ) Kitartóan addig kuncsorgott a kikötőnél állomásozó unatkozó, minket megállító rendőröknél, míg végül negyed- fél órás körözés után a hajó közelébe jutottam.

Ott (mint ahogy minden amerikai filmben is) a helyi „jópofa” rendes, de feltűnési viszketegségben szenvedő néger rendőr vette át a főszerepet, a golfautójára pakolta az összes cókmókom és engem, mondván ne aggódjak, majd ő felpakol engem mindenestül a hajóra.  Hát el is intézte úgy-ahogy az ilyen fickók szokták olyan igazi ’Take it easy … mentalitással – valakire rábízott mindent – bár a kézi poggyászomat félve akartam odaadni (hiszen gondoltam, az még hátha kell), de annyira gyorsan kikapta a kezemből, hogy tiltakozni nagyon nem lehetett. Intézkedési kényszerében mindenkihez volt egy-két jó szava, akit az utcán a kocsikázás közben látott, és büszkén furikázott vissza velem a hajóhoz ahol a hajófeljáróhoz, (mint később megtudtam kb. tegnap:)) a „gangway”-hez kísért, a hajóbiztonságiakhoz. Megnyugtató volt számomra, hogy már vártak, de foglalkozni, senki nem tudott akkor még velem, és azt mondták várjak, majd a manager értem jön… hát nem árulok el nagy titkot, nem jött, de végül mégiscsak bejutottam valahogy, 9 helyett úgy fél 11 felé. 

Ott egyből egy kis adminisztráció várt rám megkaptam a névkitűzőm amin, mint fodrász-terapeuta szerepelek…  ez azóta is így van, de kicseréltetni még nem volt időm.:) A névtáblámon csak a keresztnevem szerepel, mint Dora, amit én jelölhettem meg, miként szerepeljek. Nem tudom miért a Dóri-t valahogy nem képesek kiejteni, hiába próbáltam megtanítani nekik.  A nevem remek „viccfaktor”-rá vált az itteniek körében, hiszen az amerikaiak/ angolok között (és mostmár otthon is) a jogosnak nem mondható, ámde népszerű bugyuta (oktató???!! inkább butító) gyerekmese ugrik be mindenkinek… „ Dora the explorer” azaz… „Dóra a felfedező”. Ez a poént már Londonban is meghallgattam párszor… és úgy érzem, decemberig ezt a mese népszerűségét a saját reklámomra kéne fordítanom, mielőtt megőrülök tőle…:)  

Az adminisztráció közben megismerkedtem, az új zenész fiúval, aki velem együtt aznap érkezett, és egyszercsak felbukkant egy engem kereső lány is, akire első döbbenetemben azt hittem, hogy a manager mert azzal kezdte, hogy délután, már dolgoznom kell. … Mondtam, hogy ezzel nincsen semmi baj, hol vehetem fel a bőröndjeim?... Mondta, hogy este 8ig biztos, hogy sehol…  És igen, ennél a pontnál kicsit megremegtek a lábaim… hogy bizony többé nem hallgatok a magabiztos néger rendőrre aki golfkocsival száguldozik...:)

Szorult helyzetemből Rhea (fodrász), és Emma (masszőr) mentett ki, kölcsöncipő- kölcsön zokni, és kölcsön uniformis formájában.  Majd elég gyorsan felgyorsultak az események hirtelen megkaptam a szobám, egy Philippean lány szobatárssal (Michelle) egyetemben, aki kissé unott, és furcsa, valamint szoknom kell a stílusát, de amikor épp jó kedve van rendes.

A szobám (144-es cella:)) a 3. decken található majdnem a mosoda közelében, viszonylag nagy, a szekrényemben kényelmesen elférnek a ruháim is. A fürdőszobánk már nem igazán mondható nagynak, de az is megfelel a célnak és takaros.:)  Ismét az emeletet fogtam ki alvóhelyül, de valamilyen előző lakó, romantikus fluoreszkáló csillagokkal ragasztotta tele a plafont, ami egyrészt néha zavaró mikor épp aludnék… de ugyanakkor mégis otthonossá teszi  az ablak nélküli kis bunkeremet esténként még nem neveztem el a kis csillagokat, de lehet a 9. hónap végére megtörténik ez is:).

Michelle a szobám gyors feltérképezése után egyből ebédelni invitált a Staff –kantinba. Ez szintén a 3. decken található majdnem a Crew kantinnal szemben. Enni meghatározott időintervallumban lehet napjában 3x. A választék nem nagy, de szerintem a kaja jó, a többiek elmondása szerint unalmas, de én két hónap londoni „kreatív” konyha után egyelőre nem ítéltem meg rossznak. Első közösen eltöltött ebédünk után Már szaladtunk is a Spa-ba egészen a 12. emeletre a hajóorrba a Kapitány (Master) feje fölé, hiszen ő a 11. emeleten dolgozik).

A SPA-ban egyből testhez álló feladatot kaptam, ami a törölköző hajtogatás volt, majd aznap volt még két vendégem is, és megtudtam, hogy alapvetően masszőrnek vettek fel, hiszen már van két kozmetikus. Az első 5 napos Cruiseomon így páros masszázsokat csináltam Shamiso-val. A Spa-ban egyébként összesen 19-en vagyunk. 2 manikűr-pedikűrös, 3 fodrász (az egyik csak férfi kezeléseket csinál, borotválás stb.), 2 kozmetikus, 2 fitness trainer (egy fiú és egy lány), és velem együtt 10 masszőr valamint van egy managerünk is.

Már aznap délután elindultunk az első cruise-omra ami nem tudom miért de nagyon imbolygott ez alatt az 5 nap alatt mindenki nagyon tengeribeteg volt, szinte talán én és még néhány öreg tengeri medve bírta a gyűrődést… nem hiába tengerész vagyok vagy mi…:) Azért két napig úgy éreztem mintha mindig kicsit részeg lennék ez nem tudom, hogy az időeltolódás miatti fáradság miatt is volt-e, de két nap után valahogy hozzászoktam. Ami az első pár vendégnél viszont nálam is problémát okozott, az imbolygással együtt történő egyenletes testre gyakorolt nyomás a masszázs közben… na ez egy dolog a sok közül amire Londonban nem készítettek fel.:) Egyébként is elég sok ilyen dolog van, hiszen, elég sok mindent kicsit máshogy megy mint ott. Az első nap láttam delfint is, az ott tartózkodásom első fél órájában, de pont vendégeket kísérgettem, nem tudtam felsikkantani…:)

Végül a nap végére megkerültek a bőröndjeim is, és miután hulla fáradtan még kicsomagoltam meglepetésemre egy kis üzenet várt a bőrönd névjegykártya tartójában:  „Szia Dóra! Ne aggódj, vagyunk még egy páran itt magyarok:) Balázs” Ez az üzenet, azért elég megnyugtató volt, mert be kell vallanom picit azért a sok új információ megint kicsit elveszetté tett egy hétre…

Azóta találkoztam a magyar alakulattal, ugyan még nem mindenkivel, múlt hét óta minden nap hívtak, de egész egyszerűen az első hét annyira túlzsúfolt volt, és annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam az emeletes ágyra is felmászni.:) Tegnapra végül összeszedtem magam, nehogy azt higyjék,m hogy savanyuuu vagyok és kicsit szocializáltam magam. A többségük pincér, és van egy takarítólány, és egy lány az irodából is, állítólag 12en vagyunk, bár sokaknak április-májusban lejár a szerződésük, de nem aggódom, szerintem lesz utánpótlás.:) Múlt hét pénteken kicsit voltam Nassau-ban is és ígérem amit tudok, mostmár teszek fel képeket, is bár még nem láttam sok mindent, és nem csináltam sok fotót de igyekszem…Egz mar biztos, HA-JÓ lesz… HA –nem – JÓ… most kilenc honapig biztos itt maradok:)

Azok az ominózus várakozással teli csütörtökök… búcsúzom Tőled London!:)

Eleinte fel se tűnt, hogy a „details”-ek értsd.: hajók; kiosztása leginkább csütörtökönként van, olyannyira el voltam foglalva a saját kis dolgaimmal. Mindez a 3. hétig tartott, addigra megismertem a többieket és elkezdtem aggódni a sorsukért, és mikor ragyogó arccal jöttek ki a konferencia teremből, azt újságolva, hogy várja őket: Miami, Sydney, Új-Zéland vagy Honolulu… és a többi. A lelkesedésük könnyedén átragadt rám is. A kezdeti időkben annyi minden volt ismeretlen, és új hogy csak kapkodtam a fejem, kicsit örültem is, hogy ezek még nem az én hajóim, hiszen bennem akkor teljesen eluralkodna a pánik, hiszen én erre akkor még „mégsenem” készültem fel igazán…:)

Az első, kicsit reményteli hetem, talán, az ötödik hétre tehető, mikor már kicsit úgy éreztem, igen, magabiztosan megtalálom a klozettpapírt, és azt a bizonyos „confidence”-t is érezni kezdtem magamban…

Egyébként ezzel a nyolc héttel is lehet kezdeni valamit, ha unatkozik napközben az ember, és ismerkedni kezd az új tyúkokkal, tudom-tudom gonosz dolog, de a röhögést magamba fojtva, komoly ábrázattal, a nyolc hét itt töltött „rabsággal” riogatni a frissen érkezőket azért mulatságos, mert erre mindenki fel szokott hördülni.  Emlékszem az első pár napban én is ugyanígy hördültem fel… szóval igen, most kihasználom a helyzetet:), mert gyakorlatilag ez a két hónap nem is tűnik utóvégre olyan soknak.:)

A viccet félretéve sokan kérdezgettétek tőlem, hogy mégis hogy van ez? Miért állítottam, hogy két héten belül hajót kapok, miközben még mindig itt ülök, 8 hét után, és miért van, hogy egyesek tényleg két héten belül hajót kapnak, mások pedig van, hogy itt rostokolnak 9-10 hétig is. Nos, teljesen korrekt választ én sem tudok adni, hiszen pontos logikát felfedezni a rendszertelenségben nem lehet, de felállítottam egy eshetőséget, ami alapján ez eldőlhet, de ez közel sem jelenti azt, hogy ez így is van.  (Bár egy-két feltételezésem, azóta megerősítést nyert.:))

Ez a dolog eleve többtényezős logikán alapul. A legelső bemutatkozás után, kialakul bennük egyfajta kép arról milyen hajót szánnak az illetőnek. Ez függ: származás, nyelvtudás (angol és más), megjelenés (szerintem, talán ez számít a legjelentőségteljesebben), életkor, beszédkészség,” body language”, talpraesettség… és igen, szerintem a legutolsó sorban a tapasztalat, és a tárgyi tudás számít, bár ezzel közel sem mondanám, hogy azt nem tartják fontosnak. Ezeknek a megítélését, persze folyamatosan változtathatják, és újrarögzíthetik hiszen, a tanároknak folyamatos jelentést kell adniuk az adott napról. Nem tudom, ez mennyire befolyásoló tényező, valószínűleg, csak radikális esetben, de úgy gondolom, valamelyest ezek is számítanak.

Nos, az én megfigyeléseim alapján az anyanyelvi angollal rendelkezőket gyorsabban küldik hajóra, de ez sem feltétlenül van így, hiszen a legradikálisabb eset, amiről tudok: az egyik angol lány 12 hetet várt a hajójára, ami viszont nagyon nívós hajó, tehát az ő esetében megérte ez a 12 hetes várakozás.

Igen, a másik várakoztatási pont, a hajók folyamatos személyzetcseréje, ami annyit tesz, hogy az adott hajón az adott ember szerződési időpontjának lejárta is számít. Hiszen, ha ők tudják előre, milyen hajót szánnak az új kis nebulónak és kinek a helyére kerül, akkor a repülőjegyet- szállást a hajóhoz a csatlakoztatási időpontot, előre le kell foglalniuk, aminek, szerintem szintén fontos tényezője lehet a cég szempontjából az átfutási idő, hiszen ezek esetében a repülőjegy, szállás árát a minimumon szeretnék tartani, hiszen a cégnek az a gazdaságosabb.

Ami szintén biztos, hogy ezeket a részleteket, szeretik minél később megmondani az adott személynek, aminek szerintem több oka lehet: 1, Ne bízza el magát, 2, Mindig történhet valami, a hajó szervizelése/ a hajóstársaság változása és igen, ez a legkellemetlenebb, de ezt is vegyük számításba: 3. Az adott ember helyett találnak valaki megfelelőbbet.

Tehát a csütörtökökre visszatérve, ez a hetem  elég szórakoztatóan alakult.:) Hiszen nagyon vártam a csütörtököt, de valahogy csütörtökön fel se tűnt, hogy csütörtök van, és mikor mindenki megkapta a hajóját, megnyugodva vettem tudomásul, hogy hát ez megeshet szerdán is… elvégre miért is ne, és majd csütörtökön úgyis eljön az én időm.:). Persze az előző  héten lezajlott beszélgetés még mindig a fülemben csengett, amikor is az egyik tanár  azt mondta, én vagyok a cég egyik kis rózsabimbója és ők epedve várják, hogy kinyíljak nekik…  Nos, pont ő tanított minket most is, és mikor kiosztotta mindenkinek a hajót, odarendelt engem, és még 4 kis társamat majd megkérdezte tőlem mit mondott nekem múlt héten…? Mire nem tudtam, mire gondol, így nekiálltam mondani, neki… hát hogy a kivirágzásomra várunk:)...

Valószínűleg, nem erre a válaszra várt, mert ezután 10 percig intézkedett az irodában és a sikeres kutatómunka után közölte, szinte 80% hogy tudják, milyen hajóra megyek, és üljek be én is meghallgatni a többiekkel a teendőket.  Az egész cécó után, próbáltam, nem készpénznek venni a szabadulás első fuvallatát, hiszen mint már említettem korábban is, hallottunk már vaklármáról, nem akartam ebbe a hibába esni.

Persze, itt a trainerek sajátos tulajdonsága a rejtett pszichológiai teszt, mégis hogy reagálunk dolgokra, ezzel felmérve, hogy bírjuk a kiképzést, amivel az első két hétben eléggé nem számoltam. Valószínűleg egyrészt ezért, másrészt a pletykálkodási hajlamtól vezérelve a „főkertész” trainerünk, odasomfordált hozzám, és nyájasan közölte, hogy ő már tudja, hogy hova kerülök, majd hozzátette és az nagyon jó hely ám... Na de engem nem lehetett csőbe húzni, hiszen a professzionizmusom  már olyan szintekre fejlődött, hogy egy ilyen provokatív kijelentés nem ejthetett pánikba.:)  Szóval egy természetesnek tűnő: „-Ez nagyon jó hír” –el letudtam a dolgot… olyannyira hogy verhettem a fejem a falba másnapig, hogy mégis miért nem kérdeztem rá nála, és mégis  „HOVÁ? HOVÁ? HOVÁ?:)” Ugyanis sajnos, később a korábbi ígéretek ellenére az irodában sem okosítottak ki, csak másnap... :(

Délután fél kettő körül kaptam az első hírt, hogy fél háromkor jelenjek meg az irodáknál…  Majd, kiderült az a fél három, inkább háromnegyed kettő, mert „akkorésazonnal” már várt ránk a taxi, hogy meglátogassuk megint a „tyúk tulajdonos” doktort az utazáshoz szükséges védőoltásért.  Ekkor még mindig nem tudtam semmit, de amint visszaértünk, már várt ránk a szerződés, a repülőjegy, szálloda  és minden, ami a hajóhoz csatlakozáshoz szükséges.:))

Tehát, lassan 8 és fél hét után londoni tudósításaim végére értem, Ti akik velem együtt izgultatok, valamint minden itteni ismerősömnek, akik oly lelkesen akartak velem találkozni, sajnálom, hogy időhiányában nem sikerült velük, és akikkel sikerült, persze nekik is innen köszönöm, a támogatást, és további sok sikert kívánok Nektek! Valamint mindenki másnak is, aki eddig is lelkesen követte az írásaimat, üzenem: a kaland csak most kezdődik igazán, hiszen kedden reggel washingtoni átszállással Charlestonba repülök (hisz az a módi máma…:)), majd szerda reggel 520 évvel  Kolumbusz után, a  nyomába eredek, és most már tényleg megnézem mi újság a BAHAMÁKON!:)

A hajóm adatairól, és tulajdonságairól, ugyan még lesz időm áradozni, de ha addig nem bírnátok a kíváncsiságotokkal és hamar szeretnétek megöregedni, a következő tudósításomig keressetek rá, az új lakcímemre: Carneval Fantasy.:)