Ledobni a horgonyt...

A hajót elhagyni süllyedés esetén csak a legvégső esetben ajánlott amire utasítást csak a Kapitány adhat ki. Ezt minden hajósnak tudni kell, hisz a memóriádba égetik nap mint nap.

Mégis, minden változik, és tulajdonképp van, hogy jobb kikötni mielőtt a hajód egy zátonyra fut.

Hiába volt őrült bulikkal tarkított az első szerződésem, kalandosan szerencsés a második...

Egy nap mégis úgy ébredtem mint hosszú elnyűtt betegség után a gyógyuló... Lüktetve felsejlett az az ismerős tompa messzi hajókürt hívó  szava... de nem tudott lázba hozni már, mint akár pár héttel ezelőtt.

Az utolsó pár hónap varázslatos mesevilága ámulatba ejtett és méltó lezárása volt egy szép időszaknak ... de közben új terveket szövögettem a jövőre nézve.

Bevallom, nem mertem sokáig otthon maradni... Talán ha sokáig maradok otthon, sosem indulok el újra. Szinte első dolgom volt megvenni a repulőjegyem Angliába,mert néha a tett halála a testpedés. 

3 hetet töltöttem otthon, se mesélni, se aludni, se pihenni nem volt elég, talán még arra sem, hogy észrevegyem, hogy otthon vagyok.

A hajót elhagyni sokaknak nem is megy könnyen... ha sokáig csinálod, tartani kezdessz attól, hogy a szárazföldön, már csak vergődnél mint az a bizonyos oda vetett hal... az elszántságom, a szerencsém, és mostmár kellő tapasztalatom, volt viszont ahhoz, hogy gyorsan, két hét alatt találjak állást így a hajókürt zaját egyre távolabb sodorta a szél. Állást könnyedén találtam, szárazföldit, angliait... de ismét távolit... távolit a családomtól (ami, már legalább egy kissé közelebbi, mint a tengeri otthonom) , és a londoni barátaimtól, (ami az angliai  élet egyik bátorító szempontja volt)

Mégis elfogadtam, talán néhol szentimentális, néhol "logikus" érvekre hivatkozva... 

Yorkshire, gyönyörű, csendes a világtól elzárt (ami, meglepő nagyon hiányzott) kisvárosába. Gyermekkori egyik kedvenc könyvélményem (James Herriott állatorvos történetei) elevenedtek fel a szemem előtt, és a vidéki gyermekéveim... és a kihívás, hogy belejövök a yorkshire-i akcentusba... (erre a leghalványabb esély sem volt, de egy próbát megért... :) ) 

A logikus érvek legfőképp a szárazföldi tapasztalati tőke fejlesztését jelentette...

Belevágtam... eleinte talán nehezebb volt, mint gondoltam... Berendezni egy lakást, közben újat keresni, beilleszkedni, egyedül tölteni a szülinapom, a karácsonyt és a szilvesztert... tudatosan egyedül, egy cél érdekében amit még akkor nem láttam teljesen tisztán, de eközben mégsem magányosan.  Pár hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy bár a vidéki élet nyugalmas... lehet kicsit túlságosan is. Bár az is, lehet kipihentem időközben magam. :)

Így új év, új remények... belevágtam megint, remélve, hogy az angliai tapaszalatokat Londonban is jobban fogják értekelni, jövőhéten költözöm megint... A vasmacskámat Londonig hajítottam ezúttal talán hosszabb időre beágyazódik... Így vagy úgy én kikötöttem, az álomhajót pedig hagyom, hogy egyre csak távolodjon a ködben...

Búcsúzom Tőled Carnival Legend, megjöttem Cabo Saint Lucas...

Biztosan játszottál már pitypanggal késő unott napos délután és figyelted, hogy szállnak szét a pillék szerte szét szélben. Némelyik összegabalyodva, némelyik külön, mégis ugyanoda libbenvén a szellő kósza- szeszélyes játékának köszönhetően, ahová a társa esett... Egyes pillék viszont messze repülnek és nem tudod lekövetni többé mi történt velük, csak következő tavasszal amikor újra sárggállik a mezőn minden. 

Mindez csak amiatt jutott eszembe, hogy valahogy így szóródtunk ma szét mi is a nagyvilágban hirtelen. 

135 ember, akik a részei volt az életemnek 5 hónapig... És köztük jópár akik már korábbról is a részei voltak, és meglehet, hogy egyszer ki tudja mikor vagy hol, részei lesznek megint. Érdekes dolog elmélázni ezen. 

Emberek, akikről azt hinném önállóak, felnőttek, felelősségteljesek, de látod mikor épp elveszettek, vagy magányosak mint te itt egyedül a nagyvilágban. A barátaim lettek hiába beszélgettem velük kevesebbet mintha egy állandó normális életben élnék mint Ti. Miután ez egy álomvilág ugyan a nevüket a legtöbbjüknek kiejteni sem tudom, de soha nem fogom elfelejteni azt az indonéz srácot, akitől reggelente/ délután kávét vettem és hülyéskedtünk. Nem tudom elfelejteni azt a december 25ét sem mikor egyedül indultam neki az ismeretlen Costa Maya-nak és végül két zenésszel töltöttem a délutánt, akik szintén nem tudták, hogy aznap hová menjenek... így együtt ebédeltünk a Liszt rapszódiáról és a jazzről beszélgetve. Jó érzés ezeket az embereket viszontlátni és együtt nevetni velük megint. Ott van pl az angliai Stephen is, aki a Fantasy-n is ott volt, és baletozott nekem részegen, majd koreogriáfiát tanított be, amit amint megláttam augusztusban a hajón kérés nélkül prezentáltam neki megint, újra meg újra, míg végül nem tanított idén is valamit... Vagy a magyarok, akikkel éjszakákat hülyéskedtünk/ lamentáltunk órákon át. Százával tudnám sorolni ezeket az elményeket  megint, de lehet nektek így nem sokat jelent hiszen nehezen magyarázom meg, még magamnak is mit élek át. 

Megismered, elfogadod, megszereted ezeket az embereket és kinyílik a világ. 

Talán 1,5 év alatt megtanultam elköszönni, és nem várni senkitől semmilyen ígéretre, csak örülni annak ha újra betoppannak az életembe. Hiszitek vagy sem, sokszor többször jelentkeznek mint azok, akik több éve- évtizede a barátaim, és ez persze nem szemrehányás, csak ténymegállapítás, amit az együtt töltött élményanyag minősége is okozhat. Ezek a városok, a tenger, hajó és maga a tudat, hogy elszórtan bolyongó elszakadt pitypangpilleként odafúj a szél valaki mellé majd elszakít megint... Van ebben valami csoda...

Persze abban is van, hogy olyan nagyon merengtem ezen tegnap este is, hogy sehogy sem tudtam időben elaludni. Így abban is volt, hogy Natalia telefoncsörgése 45 perccel a kiszabott időpont után felébresztett. Valójában aludhattunk volna többet is, ugyanis csoda történt mert nem volt belőle baj, hogy késtem, merthogy olyan masszív köd volt Tampa körül, hogy nem tudtunk kikötni nagyon sokáig. Végül kicsit megkésve, de 13 óra körül elindult velünk a shuttle busz így szaladva de elértük a gépünk Barbival, akitől sietve köszöntem el, hiszen ő Magyarország felé vette az irányt.:)

A reptéren már rutinosan jutottam tovább, először egy rövid 3 órás repülőutam Dallasba, majd átszállással Saint Jose-ba. Eközben ugrottam pár időzónát, szóval fogalmam sincs mikorra értem ide. A hotel gyönyörű pont olyan mint ami egy 5 hónapja kabinban és emeletes ágyon lakó embernek minden létező álmát kielégíti... Mi tagadás, a king size bed és a gyors ingyenes internet könnyedén boldoggá tett mindig is...:) Este így gyorsan kiájultam.. Nagyon várva a másnapi teljes szabadnapom, Cabo Saint Lucasban...:)

Mikor egy álom valóra válik... Mert csodák igenis vannak...

Lassan két éve lesz már, hogy tengerre szálltam, és jó sok év telt el azóta, hogy először gondolkodtam rajta el komolyan, hogy milyen jó lenne hajón dolgozni...

Élesen él bennem pár olyan újságcikk, élménybeszámoló, dokumentumfilm, film... Ami annak idején motivált, és arra sarkallt, hogy angolul tanuljak, és keressem a lehetőségeket.

Időnként lelkesebb voltam, de volt olyan, hogy évekig eszembe sem jutott ez az életforma.

A hajózás nagyon is az álmaim között szerepelt, de valahogy sosem gondoltam, hogy egyszer tényleg valóra válik.

Emlékszem egy- két bátortalan próbálkozásomra, jópár munkaközvetítő irodánál, ahol legtöbbször azt a választ kaptam, hogy pincérként igen, kozmetikusként nem igazán tudnak segíteni.

Mikor épp ábrándoztam rajta, akkor valahogy mindig úgy képzeltem, hogy Észak Amerika, Alaszka, a karib térség- a Bahamák és Hawaii lenne az igazán jó uticél. Hiszen akkor kapnék szó szerint hideget, meleget...:)

Persze ábrándozni mindig könnyebb,  és valahogy mégis erre fújt a szél, de ha a korábbi bejegyzéseket olvastátok/ elovassátok érződik rajtuk, igen azt is nehezen hittem el, hogy teljesült. 

Annak ellenére, hogy az első szerződésnél a legrégebbi hajót kaptam, és 9 hónapig ugyanazt az útvonalat jártuk be, élveztem minden másodpercét a nehézségekkel együtt is. Eleinte nem gondoltam azt se, hogy még egyszer képes leszek ilyen messzire utazni, de lesz ami lesz alapon visszaküldtem a jelentkezésemet a 2. szerződésre is, még a szerződésem lejárta előtt két hónappal.

 Napokig gondolkodtam, melyik 4 hajót válasszam ki a Carnival 23 hajója közül. Hiszen ha már választhatok, többet és mást akartam látni. A legtöbb hajója a karib térségben mozog, akkortájt kettő volt Európában, és általában egy Ausztráliában.

 Ausztrália és Új-Zéland ugyan szép hely, de sosem árbándoztam róla úgy, mint a Alaszkáról vagy Hawaiiról... (Az okát nem tudom megmondani, valahogy engem Ázsia sem vonz, hiába kell elismernem, hogy gyönyörű az is.)

Így végül az álmaim és a realitás érzékem között lavírozva elsőként azt a hajót jelöltem meg, amire a legjobban vágytam - Carnival Miracle ( A név: csodát jelent). Miután ez az egyetlen hajó ami Alaszkánál és Hawaiinál is megfordul sejtettem, hogy a cég más hajókat fog felajánlani. 

Hónapokkal később végül összességében 8 hónap várakozás után a cég által felajánlott hajókból, ahogy Ti is tudjátok a Legendre kerültem, aminek szintén lehetett nagyon örülni, hiszen a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi országba eljuthatok még csak egy kis időre is. Tehát a "csoda"  folytatódott. 

A hajón ért a dry dock híre, de ezt a korábbi bejegyzéseimből tudjátok. Dry Dock esetén semmi választási lehetőségünk sincs, ahogy korábban is írtam: Hetekig napokig nem tudtunk semmit,  csak találgattunk... Közben a managerem több konferencia hívást is lefolytatott, de ezeknek az eredményétől mi nem tudtunk semmit. 

Majd a belieze-i kirándulás előtt egy nappal a managerem célzott rá, hogy nagyon jó hajót kapok, amit én hitetlenkedve fogadtam, hogy a "jó" hajó mindenkinek mást jelent... Így csak reménykedve vártam. Este 7:15ig már nehezen bírtam ki, de végül ősszeültünk mindannyian. 

Hangosan olvasták fel az eredményeket: 

4-en utaznak haza; 4- en maradnak( köztük a managerem is, majd utána hazautazik) és 8 ember köztük én is, távozik másik hajóra. A 8 emberből 2 csak a dry dock végéig marad egy kissebb hajón és ha minden igaz, utána visszajönnek. Mi 6-an végleg távozunk. 

Mikor felolvasták hova megyek nem hittem a fülemnek, mintha az Oscar díjat kaptam volna meg, hiszen anélkül, hogy bármi beleszólásom lehetett volna: jövőhéten vár rám a Carnival Miracle... Vár rám közép Mexikó, Alaszka és mielőtt hazamennék Hawaii...!

Ugyan az első örömöm azóta lecsengett, és most hogy egyre közeledik a távozásom dátuma, kettős érzések ragadtak magukkal ismét... Hihetetlen, hogy az álmom teljesülni látszik, és hihetetlen hogy 5 hónap ilyen gyorsan elrepült megint.  Sok jó és kedves embertől kell megint elköszönnöm, és vár megint sok új élmény és kaland... Azok a kalandok amik miatt hajón szerettem volna dolgozni, kb 16 éves korom óta.

Az élet tele van meglepetéssel, és csodával... A visszaszámlálás elkezdődött a csomagjaim is félig bepakolva... Remélem készen állok az újrakezdésre lassan én is... Február 2-án minden kiderül... Hjaj élet, hajós élet... Megéri hát hinni a csodákban...

Aloha, nemsokára jelentkezem!:)

Közeledik... A szervíz...

A Carnival Legend 2002-ben futott ki elősször a nyílt óceánra, így ahogy minden hajónál, nála is eljön lassan az idő, mikor illik megreparálni...  Valószínüleg nem ez az első szervíz, de engem ez érint konkrétan elősször. Valamint ahogy már korábban említettem, a Legend augusztus- szeptember környekén Ausztráliába távozik, így előtte még felpofozzák kicsit, hogy jobban bírja a gyűrődést.

Ezt a nagy szervízt angolul szaknyelven, csak "dry dock"- nak emlegetik.

Az esetek többségében az ilyen szervízek minimum 10- 14 nap közötti szünetet jelentenek, amikor a hajó történetesen egy eldugodtabb kikötőbe viszik, kivontatják a partra és aztán... dirr-durr, piff-puff adnak neki anyait, apait. Tavaly a Fantasy-t is ilyen tájban "ültették kispadra" de akkorra én már bőven otthon voltam, így csak éppenhogy csak értesültem róla másoktól, mégis hogy megy ez. 

Az eldugott kikötő az esetek jórészében Freeport, ahol valóban kellőképpen semmi sincs.:)

Ilyenkor persze nem csak a vendégek, de a legénység  nagy része is a távozás színes mezejére lép. Távoznak hát a táncosok, a zenészek, az eladók és elvileg lehet, hogy mi is. Hogy velünk mi lesz azt még mindig nem tudni, illetve még mindig hallgatnak róla... Amit, azért csinálnak, hogy addig is a munkára koncentráljunk, de azért ez a várakozás idegőrlő...

Így izgulunk, izgulunk de még két teljes hét van hátra addig...

Szóval az én logikám szerint "összeesküvés" elméleteket gyártok, hogy a 16 Spás csapatból szerintem ki marad, ki megy. Minden nap máshogy sakkozom ki a dolgot, lassan rosszabb vagyok, mint a valóságshow hősök nagy logikusai... :) Dehát már csak két hét... Majd kiderül...

Ami biztos, több lehetőség van:

• Aki a szerződése végén van, hazamegy.
• Aki az elején valószínűleg átteszik egy másik hajóra, ahol befejezi a szerződését.
• És persze, páran maradnak... Két hét "nyaralás" munka nélkül, kis takarítással egy szétorpededózott légkondi nélküli hajón, a Bahamák egyik eldugott csücskében. 

Nem mondom, hogy nem hangzik annyira izgalmasan, mint egy elhagyatott kastélyban pizsamaparty közben szekrényt selejtezni... Azért el tudnám ütni az időt máshogy is.:)

Őszintén szólva, szívesebben utaznék valamilyen másik hajóra, izgalmas új kikötőkkel, hamár idáig eljutottam... Hm majd meglátjuk. 

Ugyanis, mikorra mindez aktuálissá válik, a szerződésem utolsó harmadához érek, tehát menni vagy maradni kategóriába is beletartozhatok... Izgulunk, izgulunk... Így a héten kirándulni megyek, hogy lekössem magam valamivel. 

A drydock viszont nem csak távozókat, érkezőket is jelent, egyre több munkás vesz minket körül, és egyre hangosabb munkálatok zajlanak mindenütt a hajón.

Épülünk, szépülünk... Amint kiderül valami, jelentkezem...:)