Búcsúzom Tőled Carnival Legend, megjöttem Cabo Saint Lucas...

Biztosan játszottál már pitypanggal késő unott napos délután és figyelted, hogy szállnak szét a pillék szerte szét szélben. Némelyik összegabalyodva, némelyik külön, mégis ugyanoda libbenvén a szellő kósza- szeszélyes játékának köszönhetően, ahová a társa esett... Egyes pillék viszont messze repülnek és nem tudod lekövetni többé mi történt velük, csak következő tavasszal amikor újra sárggállik a mezőn minden. 

Mindez csak amiatt jutott eszembe, hogy valahogy így szóródtunk ma szét mi is a nagyvilágban hirtelen. 

135 ember, akik a részei volt az életemnek 5 hónapig... És köztük jópár akik már korábbról is a részei voltak, és meglehet, hogy egyszer ki tudja mikor vagy hol, részei lesznek megint. Érdekes dolog elmélázni ezen. 

Emberek, akikről azt hinném önállóak, felnőttek, felelősségteljesek, de látod mikor épp elveszettek, vagy magányosak mint te itt egyedül a nagyvilágban. A barátaim lettek hiába beszélgettem velük kevesebbet mintha egy állandó normális életben élnék mint Ti. Miután ez egy álomvilág ugyan a nevüket a legtöbbjüknek kiejteni sem tudom, de soha nem fogom elfelejteni azt az indonéz srácot, akitől reggelente/ délután kávét vettem és hülyéskedtünk. Nem tudom elfelejteni azt a december 25ét sem mikor egyedül indultam neki az ismeretlen Costa Maya-nak és végül két zenésszel töltöttem a délutánt, akik szintén nem tudták, hogy aznap hová menjenek... így együtt ebédeltünk a Liszt rapszódiáról és a jazzről beszélgetve. Jó érzés ezeket az embereket viszontlátni és együtt nevetni velük megint. Ott van pl az angliai Stephen is, aki a Fantasy-n is ott volt, és baletozott nekem részegen, majd koreogriáfiát tanított be, amit amint megláttam augusztusban a hajón kérés nélkül prezentáltam neki megint, újra meg újra, míg végül nem tanított idén is valamit... Vagy a magyarok, akikkel éjszakákat hülyéskedtünk/ lamentáltunk órákon át. Százával tudnám sorolni ezeket az elményeket  megint, de lehet nektek így nem sokat jelent hiszen nehezen magyarázom meg, még magamnak is mit élek át. 

Megismered, elfogadod, megszereted ezeket az embereket és kinyílik a világ. 

Talán 1,5 év alatt megtanultam elköszönni, és nem várni senkitől semmilyen ígéretre, csak örülni annak ha újra betoppannak az életembe. Hiszitek vagy sem, sokszor többször jelentkeznek mint azok, akik több éve- évtizede a barátaim, és ez persze nem szemrehányás, csak ténymegállapítás, amit az együtt töltött élményanyag minősége is okozhat. Ezek a városok, a tenger, hajó és maga a tudat, hogy elszórtan bolyongó elszakadt pitypangpilleként odafúj a szél valaki mellé majd elszakít megint... Van ebben valami csoda...

Persze abban is van, hogy olyan nagyon merengtem ezen tegnap este is, hogy sehogy sem tudtam időben elaludni. Így abban is volt, hogy Natalia telefoncsörgése 45 perccel a kiszabott időpont után felébresztett. Valójában aludhattunk volna többet is, ugyanis csoda történt mert nem volt belőle baj, hogy késtem, merthogy olyan masszív köd volt Tampa körül, hogy nem tudtunk kikötni nagyon sokáig. Végül kicsit megkésve, de 13 óra körül elindult velünk a shuttle busz így szaladva de elértük a gépünk Barbival, akitől sietve köszöntem el, hiszen ő Magyarország felé vette az irányt.:)

A reptéren már rutinosan jutottam tovább, először egy rövid 3 órás repülőutam Dallasba, majd átszállással Saint Jose-ba. Eközben ugrottam pár időzónát, szóval fogalmam sincs mikorra értem ide. A hotel gyönyörű pont olyan mint ami egy 5 hónapja kabinban és emeletes ágyon lakó embernek minden létező álmát kielégíti... Mi tagadás, a king size bed és a gyors ingyenes internet könnyedén boldoggá tett mindig is...:) Este így gyorsan kiájultam.. Nagyon várva a másnapi teljes szabadnapom, Cabo Saint Lucasban...:)

Dover- Koppenhága- Warnemüde... Vár ránk a Balti tenger...

Tehát másodszor is nekivágtam életem újabb nagy kalandjának 8 hónap kihagyás után. Ám ezúttal miután nem kelllett egyből a tegeren túlra utazni, utitársamul szegődött pár napra Levi is. (bátyám a szerk. :) )

Augusztus 16-án hajnalban keltünk útra a Ferihegy 2-es termináljáról ismét elhanyagolható alvás mennyiséggel a hátunk mögött. Így történt, hogy míg Levi élete első felszállása miatt izgult én rutinosként 5 percen belül aludtam.:) Utunk pár napra Londonba vitt, ahol némi lazítást terveztünk. Szállásunk acközponttól nem messze, mintegy 20 perces vonat útra volt. Kellemes emlékekkel gazdagodtunk ezalatt a pár nap alatt és az uolsó nap volt alkalmam még egyszer elköszönni pár Londonban élő barátomtól is.:) 19-én intettünk búcsút Londonnak és utaztunk Folkstone-ba ami Dovertől  dél-nyugatra fekszik. Barátságos kisváros, bár kissé hideg és szeles. Másnap ismét kora hajnalban már-már rutinosan pattantunk buszra és mintegy 20 perces buszút megtétele után Dover kikötője felé siettünk. 10 perc megtétele után pillantottuk meg új otthonom a Carnival Legend sziluettjét. Bár a partról közelinek tűnt újabb 20 perc kellett, hogy a hajó biztonsági kapujáig érjünk, ahol végleg elköszöntem Levitől egy újabb 9 hónapra.

Az első biztonsági ellenőrzésen könnyedén túljutottam, majd rövid várakozás után csatlakozott hozzám Damien az új fitness edző. Ezúttal nem kobozták el a csomagjaim és regisztráció közepette megérkezett értem a dél-afrikai managerem, aki kedvesen az új kabinomig kísért. 

Szobatársam kisértetiesen behúzott függönnyel aludt az alsó ágyon ugyanúgy mint másfél évvel ezelőtt Michelle, így miközben szép halkan és lassan kicsomagoltam, azon tűnődtem vajon ki van a függöny mögött. 

1,5 órával később nyílt szét a függöny és Marta a 29 éves kicsit depressziós, szőke lengyel lány bújt elő. 

Az első napom hol pörgősen, hol lomhán telt ezután, küzködve a Londonból elkapott meghűléssel. 

Spa csapat kicsi, meglepő de kisebb mint a Fantasy-n volt. Míg ott 19-en, itt 15-en vagyunk jelenleg, és hamarosan csatlakozik még egy masszőr is. 

Az okát nem nagyon tudtam még megfejteni, de a csapat egy része elég zárkózott és magának való, ami olyan szempontból előnyös, hogy egyelőre van időm gyógyulni, és volt időm kialudni magam. 

Szerencsére találkoztam már ismerősökkel is, elég sokan vannak a Fantasyról bár beszélgetni még nem volt időnk, hamarosan ha kicsit meggyógyulok majd sort kerítek erre is. 

Legend mint már említettem nagyobb és szebb mint a Fantasy valamint újabb is így a hajószerkezete is más. Ez kissé problémát okoz a tájékozodásban, pláne, hogy ismét nem vezettek körbe, de lassanként felfedezem magamtól is:)

A kabinom jobban felszerelt, van hűtőnk, lapos tv-nk szebb a fürdő, és még véletlenül sincs benne angol konnektor így míg nem veszek átalakítót, hiába van szép új hajszárítóm Doverből. A tanulság sosem tudhatod melyik hajón milyen konnektor aljzat van..:)

A másik, kissé nehéz dolog, hogy 12 nap alatt 3 időzónán utazunk keresztül, így három 2 naponta állítjuk 1 órával előrébb az órát ami eléggé megcsappantja az alvásidőm, dehát ha visszafelé megyünk az már tetszeni fog.:)

Kicsit aggódtam, hogy nyolc hónap kellőképpen hosszú idő, hogy a nyelvtudásom, és a kint megszerzett tapasztalatom megkopjon, de szerencsére eddig a vendégekkel könnyen megtaláltam a közös hangot. Többnyire amerikai, angol vendégeink vannak legfőképp az idősebb korosztályból de azért akadnak vendégek Európa más tájairól is. 

Az első állomás Koppenhága volt, ahol még nem szállhattam partra, de állítólag drága hely és a kikötőből elnézve annyira nem is különleges. 

Ma reggelre értünk Wanemündébe, amit valahogy nem tudok kiejteni. A Spaból délután fél négykor szabadultam és csak este 11kor indulunk tovább. Az volt a tervem, hogy kint internetezem, de sajnos kint az internet csapnivalóan lassú. 

Ennek ellenére sétáltam egy nagyot, mert gyönyörű kikötő város, luxusjachtokkal, szálodákkal, képeslapokra illő stranddal, hangulatos éttermekkel, és a szokásos hangulatos, ámde haszontalan giccseket áruló boltocskákkal. 

A következő két félnap szabadságom két nap múlva Szent Péterváron lesz, ahonnan a hajó csak másnap délután megy tovább. Így talán lesz alkalmam körülnézni ott is, hamarosan jelentkezem. :) 

Puszilok mindenkit, hiányoztok nagyon!

London- Washington- Charleston a megérkezés viszontagságai…

Reggel 5:30-ig tudtam csak aludni, egyrészt annyira ideges voltam, másrészt, Peter felajánlotta, hogy kivisz a 140-es buszhoz, ami egészen a healhtrowi repülőtérig közlekedik átszállás nélkül, amit kellőképpen értékeltem, hiszen olcsó, és 45 kg plusz csomaggal átszállni buszról vonatra, nem annyira buli.:)

Így két hónap után fájó búcsút vettem Petertől és Simonatól (szintén egy lakótárs), a többieknek fel se tűnt, hogy épp a távozás színes mezejére léptem, hiszen érthető okokból az igazak álmát aludták.  6:35kor szinte frissen, de vidáman felpattantam a buszra.:)

 1 órás buszozás eredményeként zökkenőmentesen a reptéren találtam magam és már-már azt hittem minden a legnagyobb rendben, de sajnos a kézipoggyászom a szerény 22kg-os versenysúlyával, nem találtatott könnyűnek, így a szigorú checkingbizottság 70$-ért szerette volna velem feladatni, bár küzdöttem, mint az oroszlán lassan feladtam a harcot és 2 perc alatt előállítottam a „pót” kézipoggyászom, amibe elhelyeztem a legszükségesebbeket. Éppen lemondóan felhelyeztem a szalagra a „kisbőröndöm”, hogy bye-bye 70dolcsi… Mire a Checkingesnő „logikus(?!)”  döntést, hozott és azt mondta, ok… így, hogy kettészedtem nem kell feladnom…  Akárhogy is megkedveltem ezért a mondatáért:)

A következő akadályt már az átvilágító szalagnál várt, az övem rajtam maradt, a gép bepityegett, majd mikor végeztek a motozással, feltűnt, hogy a két repülőjegy helyett csak egy van az útlevelemben, mikor kérdőre vontam az átvilágítósembert, nagy nehezen előkerítette a bőröndvizsgáló szalag alól, én meg örültem, hogy ejj de jó, hogy ezt a hiányt nem Amerikában vettem észre.:)

Ezután már sima út vezetett a repülőhöz, amilyen nagyon sosem voltam azelőtt. Az egyetlen lelombozó élmény a pár üléssel arrébb böfögő indiai nagymama volt, de hát semmi sem lehet tökéletes…:) Úgy nagyjából 8 órával később, hipp-hopp Washingtonban találtam magam, és magamban boldog voltam hiszen előbb érkeztünk és naivan azt hittem, lesz időm az átszállásra…  Tévedtem, mert rajtam kívül, minimum 50 –nem amerikai – állampolgár szeretett volna átszállni és ennek örömére kommunálisan részesülni a mancsvizsgálatban. 

Mivel Amerika nem siet sehová, és kellőképpen nagy ezért az efféle vizsgálatoknál őket a legkevésbé sem érdeklik, hogy Te viszont sietnél, mert ha nem sietsz bizony, hogy lemaradsz… Minden hercehurcát egybevéve 5kor végeztem és 15 percem maradt megtalálni a repülőt, és felszállni rá. Mondanom sem kell, hogy a repülő egy másik épületben volt, amihez egyrészt vonattal! kellett mennem egy megállót, majd sprintelnem… hiszen a vonatállomástól sem volt közel a kapum, mindez a még mindig 22kg-os verseny-poggyászommal két részre bontva … Persze ahogy lenni szokott,  a rövidtávfutás alatt, minden elképzelhető akadály elém gördült:  lépcsők kisgyerekes házaspárral, öreg házaspárral és rengeteg  felszállásra ráérő bénázó emberrel…

Végül befutottam a célba, ami gyanúsan üresnek tűnt és alig 2 órás Amerikában tartózkodás alatt megvalósítottam az amerikai filmek népszerű kliséjét: Az eszelősen rohanó főhősről, aki miatt megállítják a kifutó felé induló gépet és végül mindenki jól megbámulja, hogy miért késett.:). (Ok, ennyire nem volt drámai még nem futott a kifutó felé, de a lényeg a lényeg miattam nem szállt fel időben.:))

A két órás repülés alatt egyrészt a naplemente és az atlanti óceán kötötte le a figyelmem, másrészt azon tűnődtem, hogy vajon, a nagy bőröndöm, is velem van-e a repülő rakterében…  Mikor leszálltam, és kiderült, hogy minden létező csomagom leszállt velem, a fél órás taxizás már tényleg csak levezető gyakorlat volt. Az amerikai széles utak, a háttérben lágyan duruzsoló soul zenével teljesen meghozta a hangulatot az ittartózkodáshoz.:)

Amerikai idő szerint este 8kor érkeztem meg a chralestoni szállásomra, ami csak azért volt különleges, mert életemben először egyes egyedül birtokolhattam egy King size bed-et és lassacskán kezdtem rádöbbeni hová is kerültem, fél év tervezés, két hónap londoni tanulás és kb. 10 órás utazás után…

Megérkezés Londonba

A repülőutam egész kellemes volt, leszámítva az alváshiányt, amit az izgalom okozott. Ilyenkor csomagolni sem egyszerű, hiszen miután reméled, hogy 9 hónapra tervezhetsz, szinte bármit be akarsz pakolni, mert vagy te tartod fontosnak, vagy a családtagjaid. Mi még az utolsó pillanatban is betettünk valamit a bőröndbe, majd a vége felé inkább ki a túlsúly miatt. Egyelőre létszükségleti hiányt nem tapasztaltam, de az biztos az eredmény kellőképpen nehéz lett.:) Így, egy órás alvás után verőfényes szinte tavaszias reggelre ébredtünk, a repülőre gond nélkül feljutottam és két 30 év körüli „padtársnőt” fogtam ki, akik szintén kalandozni jöttek Londonba. (Éljen a munkaerőpiac szabad áramlása:)). Az út tényleg jól telt, hol tanultam kicsit, hol beszélgettünk, hol pedig aludtam.:)

Liluval Brent Crosson futottunk össze. Az este folyamán és másnap volt alkalmam megismerni szűkebb lakókörnyezetét, a londoni pajtásait és megtapasztalni a füstmentes pubokat, majd délután elindultunk a YMCA felé. Neki hála ripsz-ropsz lett angol telefonom és telefonszámom is minek hála ingyen élő egyenes adásban számolhatunk be az élményeinkről. Az egyetlen szépséghiba a londoni barátokkal, csak az, hogy nem lesz időm velük találkozni, illetve ráadásul 1 órányira lakunk egymástól, bár itt az egyik a másik folyománya.

Watford ugyan a külvárosban található, de egyrészt az itteni Akadémiának köszönhetően, (meg egyébként is) megállapítható, hogy itt már a külváros sem olyan külváros, mint nálunk ugyanis az itteni főutca tele van márkás és üzletsorokkal és bevásárlóközpontokkal. (Ugyanez vonatkozik Liluék környékére is, hiszen az is külváros… csak a város másik oldalán.)

  Mint kiderült, a korábban említett 1 fős szobák helyett 3 fős szobában kaptam helyet, (bár, eleve csodálkoztam volna, ha tényleg egy fős, azaz egy fős szoba):). A 4. emeleten lakom és hogy tovább emeljem a hangulatot az emeletes ágy tetején:). Már a megérkezés pillanatában megállapítottuk, hogy elég koleszos a feeling, bár azért szerintem egy-két magyar kolesz messze le van ettől maradva. Két szobára (6 főre) jut egy fürdőszoba és egy Wc. A második emeleten egy nagy társalgó és egy ebédlő van, valamint egy számítógépes szoba. Wifi a társalgóban van, sima internet a számítógépes szobában is. Bár a netet gyorsnak semmiféleképpen sem mondanám, de remélem ez csak így az elején gyengélkedik, holnapra csak összeszedi magát.:)

 A társaság viszonylag vegyes, eddig volt alkalmam, brazilokhoz, írekhez, dél afrikaiakhoz, kanadaihoz és egy svájci-olaszhoz, kanadaihoz, amerikaihoz, némethez, szlovénhez, horváthoz  is… mindenesetre mosolygósak és vidámak.:)

Másnap az 5 órakor ébredés mindenkit megviselt, pláne, hogy negyed 6kor kiderült, hogy feleslegesen keltünk fel ennyire korán.  A csapat (megszámoltam, kb. 40-en vagyunk (10 masszőr, 20 kozmetikus, 10 fodrász ez kb. az arány) úgy 7 órakor gyűlt össze. Reggelit kaptunk, majd közölték máris itt a taxi, ami elvisz mindenkit vért venni. Örömmel értesítek mindenkit, hogy az angolok pontosságáról szó sem volt, a végén már azon gondolkodtam rendes teszt nem is lesz, és aki megfutamodás nélkül mosolyogva kiállja a sarkon a rászabott 12 órát a hidegben és a „kiskosztümben” az maradhat, mert az mindent kibír. :) Aztán a következő elképzelésem a jégvérkockás vérvétel volt, ami valószínűleg minden „winepire” álma lehet… J A brazilok különösen kedvesek, bár igaz hogy ők jobban küszködnek az nyelvvel. Az anyanyelvi társaság már most, külön kasztnak számít, de mindenesetre azért ők is próbálkoznak a maguk módján. Ami még jó hír, hogy angollal egyelőre egész jól elboldogulok.

 A Medical exam-on túlestem, az itteni és az otthoni magánrendelőket inkább össze sem hasonlítom, a képek majd beszélnek helyettem is.:)

Ezután az Akadémiára mentünk (bizony,  hühh még meg is tapsoltuk magunkat kollektíven emiatt, hogy ide járunk, bár én még fel sem fogtam csak sodródom az árral:)) nagyon szép nagynak nem nagy, de szép. ) Bár mint itt is kiderült nem lesz ez egy esküvői menet, mindennap nagyon kell tanulni rá, de van itt egy-két hajóra várakozó profi, akik már mesélték, hogy ők is 2-3 órás alvásokkal nyomták végig, utána állítólag buli. Szóval, drága Olvasóim, ne haragudjatok, hogy a kezdeti időkben ritkábban jelentkezem, ennek több oka lehet, egyrészt az a fránya net, másrészt pedig, hogy mielőbb tájékoztathassalak Benneteket a Bahamákról, de ha máshonnan hát azt sem bánom, szóval türelem.:)