Magyarok a nagyvilágban...

Talán Jókainak  a Fekete Gyémánt című regénye kezdődik valahogy úgy, hogy valahol a nagyvilágban van egy kicsiny ország eldugottan, ahol a regény hősei  a történet elején biztonságosnak tartanak majd a a végére otthonra találnak. ( Miután ezer éve olvastam ezt, lehet, hogy másikkal keverem össze, de valamiért ez rémlik, ha mégse ez az, akkor is megéri elolvasni ezt is, ahogy a többit is.) 

Persze azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez az ország Magyarország volt/ Erdély. 

Mindez hogy jutott eszembe igen egyszerű. Ismét kellőképpen távol vagyok a külvilágtól és híradóktól valamint az aktuál politikától, ami valóban nem áll a helyzet magaslatán. Pont emiatt is, mikor épp otthon vagyok pár hét, pár nap, pár óra vagy akár pár perc, otthon töltött idő  is képes megerősíteni abban, hogy abból az otthoni fejetlenségből nekem menekülni kell... 

Mégis kettős ez a dolog, ahogy sok költő, író és sok sok nálam sokkal okosabb ember foglalkozott már ezzel a témával akár már 100 évvel ezelőtt is, mégis így átélve valahogy minden sokkal több értelmet nyer: Mert valóban"A perc emberkék napjai ezek"... (Ah mit napjai évtizedei...) De mégis "Góg és Magóg fia vagyok én " is, ahogy Ady is két végén égette ezt a gyertyát. 

Igen, a magyar valóságtól távol valahogy máshogy csapódnak le a dolgok és innen a távolból a sok negatívum ellenére mégis eszembe jutták mások a világ másik felén, miért is jó magyarnak lenni és mire lehetek büszke. Így engedjétek meg, hogy megosszam a pozitív tapasztalataimat is, remélve, hogy ezzel erőt adok abban a távoli kicsi országban a fárasztó, izzasztó sziszifuszi munkátokhoz.

A tavalyi szerződésem alatt nem sokan örültek meg annak, hogy honnan jöttem, sokan azt sem tudták, hogy Magyarország létezik. 

Persze tavalyról, azért meg kell említenem Robertet, aki Amerikában született, és a nagyszülei költöztek ki annak idején. Azóta is kedvesen követ a facebookon keresztül, és lelkesen használja a google fordítót, amivel bíztató leveleket ír magyarul!,  ami mindig nagyon jól esik.

Idén viszont sokkal több ilyen élmény ért, biztos emlékeztek még a káposztásmegyeri mexikói feleségére. Illetve többször futottam bele kiddisszidált családok leszármazottjaiba. Még többször fordult elő, hogy nem magyarok kezdtek el áradozni, a magyar emberek kedvességéről, vendégszeretetéről illetve a magyar konyháról. Elképesztő de az egyik argentin zenés srác olvasta Márai Sándor: Füves könyvét, (amit szégyen szemre én még nem) és az apukája még gulyást is megtanult főzni valakitől, valamikor, valahonnan.  

Valahol büszkeséggel tölt el, és most hogy ennyi helyen megfordultam higyjétek el szép kis ország a miénk, vetekszik sokféle hellyel, hiába élünk nehezebben mint a finnek, németek, svédek, amerikaiak... Valamit otthon nagyon nem csinálunk jól, hiába ismernek el minket kreatívnak, kedvesnek és jónak.   Nem tudom megfejteni, nem is akarom, hogy hol a hiba de annyi biztos, hogy sokan keltették jó hírünket amit jó néha megtapasztalni.

Amerika a népek olvasztótégelye vagy nagy az Isten állatkertje… ? Hajó statisztika…

Először is az aktív bulizás, és mostanában legfőképpen a munka, és a megfelelési kényszer ellustított, de ez idő alatt sikerült némi statisztikai megfigyeléseket végeznem.

Tehát a Carnival alapvetően tősgyökeres amerikai cég ehhez képest a hajón mindössze 12 amerikai állampolgár dolgozik hivatalosan a 920ból ők legfőképpen 20as éveiket járó a szórakoztatóiparban elhelyezkedni kívánó fiatalok, akiknek itt „gürizni” megéri. Sőt mondhatni… szegénykéim uncsiznak a Bahamákon a minden héten, fixen kijáró 1 teljes szabadnappal, és az amúgy este 7- 11ig tartó munkaidővel. A showband gitárosával beszélgettem minap az amerikai történelemről, rövidített verzióban, es mikor oda jutott, hogy a partraszállás után, hogy kirúgták, az indiánokat, az angolokat, franciákat és mindenkit… felvilágosítottam, hogy lehet… ámde azóta, mindenki visszajött sőőt.. ezel már  nem tudott vitába szállni.:)

 A maradék munkaerő pedig a világ minden országából tevődik össze. Ez legfőképp véleményem szerint ismételten a „mocskos” anyagiakkal hozható összefüggésbe.

Érdekes, hogy a nemzetek annyira nem különülnek el, mert egy-egy munkakört azonos nemzet fiai látnak el, ezen kívül, ami még megfigyelhető ezen a statisztikán az adott országok angol nyelvoktatási kvalitásai.

A Kapitányunk jelenleg olasz, mint ahogy a mérnökök, és a hajótisztek többsége is, valamint akad köztük elvétve egy-egy horvát is… Lám-lám meddig merészkednek a feketetengeri medvékJ. A mostani kapitány, (ugyanis már olyan régen szolgálok a matrózszakmában, hogy kapitányváltás is volt…J) igazi társasági ember. Szeret szerepelni, szinte minden nap megszólít minket a hangosbemondón, szeret edzeni és aktívan részt vesz a crew programokon pl. legutóbb a Talent show-n de erről majd még később. A másik kapitányról azt se tudtam, hogy kapitány meg állítólag csak ping-pongozni szeretett, de azt nagyon. Az olaszok angol nyelvtudása, nehezen felmérhető, mert lusták angolul beszélni.

A „bébiszitterek” többsége, dél afrikai, vagy elvétve egy-egy angolt. Hiszen oda nyelvtudás kell, ez jellemző a Spa-ra is… de erről meg már írtam korábban.:)

Indiaiak uralják többségében shopokat is, valamint a fedélzeti műszakiak (nem tudom , hogy mi a hivatalos megnevezés) talán vízvezetékszerelők is… de mindenesetre mindig szép kék overálosok. A tisztmérnökök természetesen fehérben nyomulnak, véleményem szerint két okból: egyrész hogy láthassuk rajtuk a koszt… ergo ők is dolgoznak másrészt, hogy tesztelhessük a mosóporokat.:)

A burkolók overálja drapp, és általában Peruból jöttek ők azok, akik a nyelvet nem igen beszélik, de mindenesetre nagyon kedvesek mosolygósak és rendkívül romantikusak.

Persze vannak Afrikából is szép számmal, ők minden területen dolgoznak, ezenkívül vannak jamaicaiak is. A fekete és fehérek közötti ellentétet, vagy negatív diszkriminációt nem érezni itt a hajón a fehérek részéről, de némely afrikaiban benne él ez a régi seb, és volt rá példa hogy én éreztem kirekesztve magam köztük.J

 A hajó szerintem több mint 60%-a ázsiai Indonéz kisebb arányban, míg fülöpszigetek-i annál nagyobb tömegekben fordul elő.

A pincérek, fotóasszisztensek között van jó pár kelet európai szomszéd, szerbek, ukránok, románok, macedónok, bolgárok. A magyarok mostanra egyre csak fogynak, bár igazság szerint eddig sem láttam őket sűrűn, pláne amióta Niki éjszakás. Leginkább csak Krisztit, de ha nem jön újabb magyar alakulat agusztusra teljesen egyedül maradok, aminek a hozománya az, hogy teljesen rákényszerülök az angolra, esetleg megtanulok „peruul”J (spanyolul), philippean-ul, olaszul, indonézül… legvégső esetben delfinül vagy sirályul.:)

Tehát a hajó tulajdonképpen, még ha nem is hivatalosan… de egyáltalán nem az Amerikaiak kezében van… ami a személyzetet illeti, azt hiszem elkalózkodtuk sikeresen.:)

Amire időközben rádöbbentem, hogy tulajdonképpen még egy szakmát ki kéne tanulnom a garantált meggazdagodás érdekében… Az egyetlen baj, hogy a tűtől és mindentől, ami ezzel összefügg, igencsak iszonyodom… de az amerikaiak pénze a tetováló szalonokban van. Minderre elég hamar rádöbbentem… itt szinte mindenkin van valami, ha valakin nincs nos, akkor több opció létezik.

1.       Az illetővel valami baj lehet

2.       Még nem szánta rá magát

3.       van rajta, csak én nem látom…J

Lassan nem lepődöm, meg mikor egy termetes fehér bálnán masszírozás közben felfedezek egy „sexy” pillangót, vagy a megfáradt military-s hátán egy bibliai idézetet vagy: „aki az utamba áll eltaposom”- jellegű feliratot.

Rengeteg furcsa tetoválást volt alkalmam megcsodálni, amik meglehetősen vidám perceket okoztak,  ebbe beletartozik, a szottyadt öregasszony hátán hatalmas rajzfilmfigura béka… ami az unokáját jelképezi.

 A legjobbat két hete láttam.  Az illető nőszemély kellőképpen megtermett példány volt, aki az élete párjával érkezett egy kis kikapcsolódást jelentő romantikus körutazásra. A masszázsra egyedül jött, így mindezt 20 perc után derítettem ki.  Röpke dumcsi után nekiálltam a masszázsnak, és az első 5 percben felfedeztem rajta a házassági évfordulója dátumát két karika gyűrűvel keresztezve a jobb bokája körül… Magamban konstatáltam, na igen,őt  is jól megbillogozták.:) Gyanútlanul folytattam tovább a masszázst mikor is a masszázs vége felé elértem a jobb felsőcombjához…  egy hatalmas szív alakú kissé megolvadt nyalókára találtam. Az első gondolatom az volt, hogy talán a szerelmet jelképezi…J Miután a comb nagy volt, többször vissza- visszatértem, megcsodálni a művészeti alkotást.  A sötétben nehezen vettem ki, hogy a nyalóka alatt valami írva van, és a vendégem boldog házasságának tudatában, első körben egy férjnévre tippeltem. Miután a betűtípus elég cirádásra sikeredett a dörzsölés masszázsmozdulatának 3. ismétlésénél majdnem belefulladtam a nevetésbe: az OLVADÓ szív nyalóka alatt ugyanis a nő szerelemmel kapcsolatos korábbi tapasztalata állt szabadfordításban: Szívás.  Így hát a férjének aktuálisan mindig van lehetősége dönteni, épp melyik lábbal szeretne találkozni.:)

Az utóbbi időben körutazásra nehezen volt időm, hiszen az elmúlt egy hónap az új főnök beilleszkedésével telt… és ezzel kapcsolatosan a mi tréningezésünkkel. Az elmúlt 12 napban elég jelentőségteljes tréningben volt részünk, mert két fő-fő-fő főnök is ellátogatott hozzánk.

 Ennek ellenére azért volt részem egy két jól sikerült buliban, és bár még nem tettem elérhetővé hamarosan láthattok egy-két tengerparti képet is. Sajnos időközben ismét elbúcsúztam egy-két jó baráttól, akik közül Emmát tényleg nagyon megkedveltem röpke pár hónap alatt, valamint a legtöbb magyartól is de lassan így 3 hónap után az első kezdeti nehézségek lezárulni látszódnak és lassan én mutogatom az elveszett újonnan érkezőknek a kis trükköket amikre ők tanítottak engem.

Ki a leggyengébb láncszem?

Azért, hogy objektív maradhassak úgy döntöttem, a sok jó dolog után, beszámolok azokról a „Kollégáimról” is, akik a dolgok árnyoldaláról mit sem tudnak, gyanútlanul kiutaznak, majd nem bírva az itteni kiképzést elbuknak… vagy végigszenvednek 9/ több hónapot. Nekem ez nagyon meglepő volt, de úgy érzem ez is tanulságos.

Bevezetésképp egy kis összefoglaló az elmúlt három hetemről, amely információkra szükségünk lehet a dolgok megértéséhez:

Tehát, az eltelt három hét alatt 3 lakótársat vesztettünk Aline-el, és igen , nem nehéz kitalálni, hogy 3 újat nyertünk.:) A kemény mag így megmaradt…:) Bár azon a héten mikor Dragona hajót kapott, elvileg hajót kapott Aline is, így akkortájt kicsit fájt a „kisszivem”, hogy magányosan maradok, de sajnos Aline hajóját törölték. (Az okot, persze nem magyarázták meg, és Aline több mint két hete, azóta sem tud semmi újat.) Tehát amit ebből a dologból megtanultunk az, hogy hiába van kiutazási időpontod, hiába van szállásod és minden egyebed, amíg nem a hajón ülsz ez mit sem ér. Mint azóta, számomra is kiderült ez nem „egyedi” eset sokszor sokféleképpen másokkal is megtörtént ez már, de most a NEM a keménymagról lesz szó.

Tehát az kiutazás, az itteni lét, és a tanulás mindenkinek kerül némi anyagi tőkébe, amit mind VÁLLALTUNK a jobb élet reményében. A „mocskos” anyagiakkal együtt előre vállaltuk az idegen nyelvi nehézségeket, a „vendégbohóc” szerepet, amit ők burkoltan ugyan, de vaskos könyvekben előre közöltek. Az angolok sznobizmusának elviselését, és büszkeségét, felsőbbrendűségét, de ez a máig „királyságban” élő angoloktól szerintem szintén nem meglepő már-már elvárható.  A vállalás szón, nagy hangsúly van… Amit úgy érzem sokan át sem gondoltak, csak menekülni akartak valahonnan valahová valamiért… és csak a csinos pálmafák lebegtek a delíriumos álomvilágukban a szemük előtt.

Bár ez a része, ami számomra érthetetlen a 21. században mikor a legtöbb perifériára szorult ország munkalehetőségei korlátozottak, azaz mikor a munkaerőpiac az adott szakmában telített, nem megfizetett vagy adott esetben egyéni vállalkozásként sem feltétlenül kifizetődő… (esetleg minden egyszerre.)

 A körülmények, mint ahogy a képeken láthattátok, lehetnének rosszabbak is. Különösebb panaszra azóta sincs okom, elvégre azért nem a kőbányába jelentkeztem csilletakarító segédmunkásnak. Az egyetlen nem szívlelendő dolog Barbara- és Peter problémamegoldó módszereinek kétségbe vonása lehetne, de ma nagyvonalú leszek, és ezt a világért sem teszem.:)

Ennek a bejegyzésnek a témája már az első héten felmerült bennem, és azóta, újra- és újra szembesülök vele  mikor egy újabb elégedetlen problémázó/ felelőtlen/ és a legújabb megalkotott kifejezésem erre: a  tyüttyögős egyedbe botlok, és ezzel röviden fel is vázoltam a kategóriákat. Ok, rendben van, én sem egyből vagyok bátor, inkább csak lassacskán, mert előbb megfigyelek, aztán ugrok… de azért ugrok… de ilyen alapvető bukásokra nem számítottam.

Sajnos nem egy szerencsétlen eset volt, mikor a korábbi otthoni egészségügyi vizsgálatok, oltások, a kiutazás előtt 4000 aláíratott figyelmeztető papírokkal a kezükben kiutaztak, nem kevés pénzért, majd fordulhattak is vissza, mert itt kiderült, hogy nem is olyan egészségesek. (ez az a kategória, akiket tényleg őszintén sajnáltam, hiszen ez az, amit a legkevésbé lehet kiküszöbölni). 

A másik a szintén előre figyelmeztető papírokon szereplő megjelenés; látható helyen nem lehet tetoválás, piercing és nem dohányozhatnak közvetlenül az épület előtt. Erről külön figyelmeztető meeting is volt a kiutazásomat követő 3. hét péntekén, ahol  előre figyelmeztettek mindenkit, akit ilyen vétségen kapnak, hazaküldik… nos, ez a meeting a példa statuálást is burkoltan jelezte. Mégis akadt olyan madár, aki persze haza is repült emiatt már a rákövetkező hétfőn Sydneybe, mert az orr piercingje a tanár orra előtt esett ki. (ezt a jelenetet máig nem tudom elképzelni, hogy csinálta.) Igen innentől a kezdődik a hülyeség-kategória…

Mégis a legbosszantóbb és legérthetetlenebb emberek azok, akik a sok papír és figyelmeztetés ellenére mégis úgy érkeznek ide, hogy mindenen fent akadnak, megütköznek, és úgy mennek haza, hogy meg se próbáltak mondjuk az itteni szabályoknak megfelelően élni.  Számomra örök rejtély marad, miért indulnak neki olyan emberek egy ilyen dolognak, olyannyira büszkék a saját származásukra, hogy aki angolul beszél hozzájuk az számukra elítélendő és asztalt csapkodva képesek vitatkozni az illetővel a saját nyelvükön, csak mert nem érted meg ő mit beszél.  Meglepően sokan utaznak így ide, a munkához való alázat, és az alkalmazkodóképesség legcsekélyebb jele nélkül. Mindez nem is lenne baj, ha ezek az emberek nem várnák el a segítséget minden oldalról a hozzá hasonló külföldiektől, természetesen az ő nyelvükön és nem angolul.:)

És végül az utolsó kategória a meg nem értett, „én már eleget éltem- eleget tapasztaltam, ejjj miért vagytok gorombák velem, hiszen én már kellőképpen idős vagyok” kategória- azaz a „tyüttyögősök”, akik megfontoltan nyüszögnek mindenért de tenni a dolgokért vagy nem tesznek- vagy ha mégis abból nem sül ki jó, mert akkor már a felgyülemlett dühből teszik amit hetekig raktároznak magukban előtte. Ők azok, akik feleslegesen fektetnek ebbe pénzt, hiszen még a tengerparton koktéllal a kezükben is csak szomorkodni fognak.

Ne akadjon fel senki ezen a bejegyzésemen, én közelről sem gondolnám, hogy mindent jól csináltam, vagy jól csinálnék… és emiatt most bátran elemezgetem az itteni helyzetet, nem ezért tettem, mindezt egész egyszerűen csak értetlenül állok ezekhez a dolgokhoz. Pénz- idő- és energia pazarlásnak tekintem azok részéről, akik nem kellőképpen körültekintőek az új lakhely- élet- munkahely megválasztásánál, és reméltem, ha kiírom a nagyközönségnek, valaki megadja naiv fejemnek, a megfelelő magyarázatot.:)

Megérkezés Londonba

A repülőutam egész kellemes volt, leszámítva az alváshiányt, amit az izgalom okozott. Ilyenkor csomagolni sem egyszerű, hiszen miután reméled, hogy 9 hónapra tervezhetsz, szinte bármit be akarsz pakolni, mert vagy te tartod fontosnak, vagy a családtagjaid. Mi még az utolsó pillanatban is betettünk valamit a bőröndbe, majd a vége felé inkább ki a túlsúly miatt. Egyelőre létszükségleti hiányt nem tapasztaltam, de az biztos az eredmény kellőképpen nehéz lett.:) Így, egy órás alvás után verőfényes szinte tavaszias reggelre ébredtünk, a repülőre gond nélkül feljutottam és két 30 év körüli „padtársnőt” fogtam ki, akik szintén kalandozni jöttek Londonba. (Éljen a munkaerőpiac szabad áramlása:)). Az út tényleg jól telt, hol tanultam kicsit, hol beszélgettünk, hol pedig aludtam.:)

Liluval Brent Crosson futottunk össze. Az este folyamán és másnap volt alkalmam megismerni szűkebb lakókörnyezetét, a londoni pajtásait és megtapasztalni a füstmentes pubokat, majd délután elindultunk a YMCA felé. Neki hála ripsz-ropsz lett angol telefonom és telefonszámom is minek hála ingyen élő egyenes adásban számolhatunk be az élményeinkről. Az egyetlen szépséghiba a londoni barátokkal, csak az, hogy nem lesz időm velük találkozni, illetve ráadásul 1 órányira lakunk egymástól, bár itt az egyik a másik folyománya.

Watford ugyan a külvárosban található, de egyrészt az itteni Akadémiának köszönhetően, (meg egyébként is) megállapítható, hogy itt már a külváros sem olyan külváros, mint nálunk ugyanis az itteni főutca tele van márkás és üzletsorokkal és bevásárlóközpontokkal. (Ugyanez vonatkozik Liluék környékére is, hiszen az is külváros… csak a város másik oldalán.)

  Mint kiderült, a korábban említett 1 fős szobák helyett 3 fős szobában kaptam helyet, (bár, eleve csodálkoztam volna, ha tényleg egy fős, azaz egy fős szoba):). A 4. emeleten lakom és hogy tovább emeljem a hangulatot az emeletes ágy tetején:). Már a megérkezés pillanatában megállapítottuk, hogy elég koleszos a feeling, bár azért szerintem egy-két magyar kolesz messze le van ettől maradva. Két szobára (6 főre) jut egy fürdőszoba és egy Wc. A második emeleten egy nagy társalgó és egy ebédlő van, valamint egy számítógépes szoba. Wifi a társalgóban van, sima internet a számítógépes szobában is. Bár a netet gyorsnak semmiféleképpen sem mondanám, de remélem ez csak így az elején gyengélkedik, holnapra csak összeszedi magát.:)

 A társaság viszonylag vegyes, eddig volt alkalmam, brazilokhoz, írekhez, dél afrikaiakhoz, kanadaihoz és egy svájci-olaszhoz, kanadaihoz, amerikaihoz, némethez, szlovénhez, horváthoz  is… mindenesetre mosolygósak és vidámak.:)

Másnap az 5 órakor ébredés mindenkit megviselt, pláne, hogy negyed 6kor kiderült, hogy feleslegesen keltünk fel ennyire korán.  A csapat (megszámoltam, kb. 40-en vagyunk (10 masszőr, 20 kozmetikus, 10 fodrász ez kb. az arány) úgy 7 órakor gyűlt össze. Reggelit kaptunk, majd közölték máris itt a taxi, ami elvisz mindenkit vért venni. Örömmel értesítek mindenkit, hogy az angolok pontosságáról szó sem volt, a végén már azon gondolkodtam rendes teszt nem is lesz, és aki megfutamodás nélkül mosolyogva kiállja a sarkon a rászabott 12 órát a hidegben és a „kiskosztümben” az maradhat, mert az mindent kibír. :) Aztán a következő elképzelésem a jégvérkockás vérvétel volt, ami valószínűleg minden „winepire” álma lehet… J A brazilok különösen kedvesek, bár igaz hogy ők jobban küszködnek az nyelvvel. Az anyanyelvi társaság már most, külön kasztnak számít, de mindenesetre azért ők is próbálkoznak a maguk módján. Ami még jó hír, hogy angollal egyelőre egész jól elboldogulok.

 A Medical exam-on túlestem, az itteni és az otthoni magánrendelőket inkább össze sem hasonlítom, a képek majd beszélnek helyettem is.:)

Ezután az Akadémiára mentünk (bizony,  hühh még meg is tapsoltuk magunkat kollektíven emiatt, hogy ide járunk, bár én még fel sem fogtam csak sodródom az árral:)) nagyon szép nagynak nem nagy, de szép. ) Bár mint itt is kiderült nem lesz ez egy esküvői menet, mindennap nagyon kell tanulni rá, de van itt egy-két hajóra várakozó profi, akik már mesélték, hogy ők is 2-3 órás alvásokkal nyomták végig, utána állítólag buli. Szóval, drága Olvasóim, ne haragudjatok, hogy a kezdeti időkben ritkábban jelentkezem, ennek több oka lehet, egyrészt az a fránya net, másrészt pedig, hogy mielőbb tájékoztathassalak Benneteket a Bahamákról, de ha máshonnan hát azt sem bánom, szóval türelem.:)