Reggel 5:30-ig tudtam csak aludni, egyrészt annyira ideges voltam, másrészt, Peter felajánlotta, hogy kivisz a 140-es buszhoz, ami egészen a healhtrowi repülőtérig közlekedik átszállás nélkül, amit kellőképpen értékeltem, hiszen olcsó, és 45 kg plusz csomaggal átszállni buszról vonatra, nem annyira buli.:)
Így két hónap után fájó búcsút vettem Petertől és Simonatól (szintén egy lakótárs), a többieknek fel se tűnt, hogy épp a távozás színes mezejére léptem, hiszen érthető okokból az igazak álmát aludták. 6:35kor szinte frissen, de vidáman felpattantam a buszra.:)
1 órás buszozás eredményeként zökkenőmentesen a reptéren találtam magam és már-már azt hittem minden a legnagyobb rendben, de sajnos a kézipoggyászom a szerény 22kg-os versenysúlyával, nem találtatott könnyűnek, így a szigorú checkingbizottság 70$-ért szerette volna velem feladatni, bár küzdöttem, mint az oroszlán lassan feladtam a harcot és 2 perc alatt előállítottam a „pót” kézipoggyászom, amibe elhelyeztem a legszükségesebbeket. Éppen lemondóan felhelyeztem a szalagra a „kisbőröndöm”, hogy bye-bye 70dolcsi… Mire a Checkingesnő „logikus(?!)” döntést, hozott és azt mondta, ok… így, hogy kettészedtem nem kell feladnom… Akárhogy is megkedveltem ezért a mondatáért:)
A következő akadályt már az átvilágító szalagnál várt, az övem rajtam maradt, a gép bepityegett, majd mikor végeztek a motozással, feltűnt, hogy a két repülőjegy helyett csak egy van az útlevelemben, mikor kérdőre vontam az átvilágítósembert, nagy nehezen előkerítette a bőröndvizsgáló szalag alól, én meg örültem, hogy ejj de jó, hogy ezt a hiányt nem Amerikában vettem észre.:)
Ezután már sima út vezetett a repülőhöz, amilyen nagyon sosem voltam azelőtt. Az egyetlen lelombozó élmény a pár üléssel arrébb böfögő indiai nagymama volt, de hát semmi sem lehet tökéletes…:) Úgy nagyjából 8 órával később, hipp-hopp Washingtonban találtam magam, és magamban boldog voltam hiszen előbb érkeztünk és naivan azt hittem, lesz időm az átszállásra… Tévedtem, mert rajtam kívül, minimum 50 –nem amerikai – állampolgár szeretett volna átszállni és ennek örömére kommunálisan részesülni a mancsvizsgálatban.
Mivel Amerika nem siet sehová, és kellőképpen nagy ezért az efféle vizsgálatoknál őket a legkevésbé sem érdeklik, hogy Te viszont sietnél, mert ha nem sietsz bizony, hogy lemaradsz… Minden hercehurcát egybevéve 5kor végeztem és 15 percem maradt megtalálni a repülőt, és felszállni rá. Mondanom sem kell, hogy a repülő egy másik épületben volt, amihez egyrészt vonattal! kellett mennem egy megállót, majd sprintelnem… hiszen a vonatállomástól sem volt közel a kapum, mindez a még mindig 22kg-os verseny-poggyászommal két részre bontva … Persze ahogy lenni szokott, a rövidtávfutás alatt, minden elképzelhető akadály elém gördült: lépcsők kisgyerekes házaspárral, öreg házaspárral és rengeteg felszállásra ráérő bénázó emberrel…
Végül befutottam a célba, ami gyanúsan üresnek tűnt és alig 2 órás Amerikában tartózkodás alatt megvalósítottam az amerikai filmek népszerű kliséjét: Az eszelősen rohanó főhősről, aki miatt megállítják a kifutó felé induló gépet és végül mindenki jól megbámulja, hogy miért késett.:). (Ok, ennyire nem volt drámai még nem futott a kifutó felé, de a lényeg a lényeg miattam nem szállt fel időben.:))
A két órás repülés alatt egyrészt a naplemente és az atlanti óceán kötötte le a figyelmem, másrészt azon tűnődtem, hogy vajon, a nagy bőröndöm, is velem van-e a repülő rakterében… Mikor leszálltam, és kiderült, hogy minden létező csomagom leszállt velem, a fél órás taxizás már tényleg csak levezető gyakorlat volt. Az amerikai széles utak, a háttérben lágyan duruzsoló soul zenével teljesen meghozta a hangulatot az ittartózkodáshoz.:)
Amerikai idő szerint este 8kor érkeztem meg a chralestoni szállásomra, ami csak azért volt különleges, mert életemben először egyes egyedül birtokolhattam egy King size bed-et és lassacskán kezdtem rádöbbeni hová is kerültem, fél év tervezés, két hónap londoni tanulás és kb. 10 órás utazás után…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése